Project: Snowblind

Remélem egy női olvasónk sem süti rám a "hímsoviniszta disznó" bélyeget a következő hasonlat miatt, de a Project: Snowblind kicsit olyan, mint azok a lányok, akikkel az ember inkább csak dumálgatni szeret. Elsőre észre sem veszi, mert nem tűnik ki a tömegből, nem is különösebben szép, de aztán rájön, hogy nagyon klasszul el lehet tölteni vele az időt, bár egy percig sem kérdéses, hogy "szerelem" nem lesz a dologból. De még mielőtt ez a hasonlat túlnőne rajtam, és bajba sodorna, gyorsan felmondom, hogy miért ez jött le nekem a Project: Snowblinddal töltött kétéjszakás kaland után. Nehéz átlépni az első benyomásokon, melyek ez esetben egyenesen lesújtóak voltak... A grafika, ha nem is csúnya, mindenképpen elavult, ehhez képest néha még szaggat is – a lehető legrosszabb párosítás. Elkezdődött a sztori, amely szintén nem volt nagy meglepetés (bár később kezdett érdekessé válni): hősünk, Nathan Frost nem sokkal azután, hogy megérkezik új állomáshelyére, hősi halált hal. (Ennyire rövid játékot adtam neked tesztelésre??? Az az áldott jó szívem, az visz még egyszer a sírba… – Bad Sector) Szó se róla, jól indul a nap. Kap azonban egy második esélyt, telepakolják egy rakás méregdrága hardverrel, és immár mint az államkincstár tulajdona, afféle "übersoldatként" tér vissza a frontvonalra.

Mi van a fejedben?
A srác elsősorban a beléültetett biomodok révén "über", mert ahogy haladunk előre, folyamatosan aktiválódnak rejtett képességei – ez külsőleg is látszik rajta, később már szinte Tron lesz belőle. Átlát a falakon, lelassíthatja az időt (pontosabban épp a saját reflexeit gyorsítja fel, de a mi nézőpontunkból a kettő ugyanaz), rövid ideig láthatatlanná tud válni, villámot szórhat az ellenfélre (ez fun!), és olyan védőpajzsot kanyaríthat maga köré, amelyről lepattannak a lövedékek. Erről az "implantosdiról" kapásból beugorhat a Chrome

(suxez) és a Deus Ex (rulez), utóbbi nem is véletlenül, a két játék kapcsolatáról külön dobozban olvashattok – a lényeg, hogy ugyan nem egészen eredeti az ötlet, ebben a játékban nagyon jól működik. Mindegyik képesség remekül használható, és mindegyik másképp könnyíti meg életünket. Persze szükség is van rájuk, mert hihetetlen mennyiségű ellenséges katonával kell majd leszámolnunk: képzeljünk csak el például egy átlagos városi összecsapást. Szűk terek, mindenfelől lőnek ránk. A speciális látással sokkal könnyebben kiszúrhatjuk az ellenséges egységeket, az időlassítással kényelmesen becélozhatunk mindenkit, a láthatatlanság segítségével akár át is lopakodhatunk közöttük (ez a jó: lehet lopakodni, de egyszer sem muszáj), vagy egyszerűen magunkra dobunk egy pajzsot, megállunk az utca közepén, oszt’ hadd szóljon a dubba-dubba. Egy FPS-nél általában hatalmas öngólnak érzem, ha nem lehet menteni, ahogy itt sem, de mégsem annyira zavaró. Egyrészt, mert ha van nálunk egy "nano boost" nevű szerkezet, akkor még az utolsó pillanatban visszatérhetünk a halálból, másrészt, ha nagyon kellemetlenné kezd válni egy szituáció, a biomodok segítségével mindig kimászhatunk a csávából.


Mi van a kezedben?
A fegyverek választéka pazar, bár olyannyira peregnek az események, hogy még ki sem örvendezhettük magunkat egy frissen beszerzett új szerszám miatt, máris visszaváltunk a jól bevált alapfegyverre (Carbine Assault Rifle), későbbre hagyva a kísérletezgetést. Mindegyik ismerős valahonnan (még a gravity gun is van, de elég gáz...), ennek ellenére jó móka kitapasztalgatni őket. Másodlagos fegyvereink többnyire gránátok, melyekből szintén többfélét szerezhetünk: EMP, frag, flash... a szokásos. A legviccesebb a „riot wall”, ami épp olyan, mint a Halo

névre hallgató kollégában: hurcolható, fedezék gyanánt lepakolható erőtér. Magunk között szólva baromság, mert egy tűzharc közepén, amikor mindenfelől lőnek ránk, nem állunk le bohóckodni vele, de ha olyan helyen vagyunk, ahol védve van a hátunk, elképzelhető hogy van értelme használni. Ezenkívül még egy kütyü van, amit érdemes kiemelni: az "icepick", mellyel különféle terminálokat törhetünk fel. Használata nagyon egyszerű, túlságosan is, úgyhogy sokat nem dob a játékélményen. Annál inkább a különféle vezethető járművek, főleg ha még rakétavető is van rajtuk... A nagyobb tűzerő mindig megvidámítja az embert, úgyhogy néha, egy-egy szivatós rész után egyenesen szívet melengető érzés bepattanni egy tankba, vagy legalább beállni egy ágyú mögé.


Legyünk csak barátok
Visszatérve a cikk elején elsütött hímsoviniszta disznó hasonlatra, az eddigiek alapján talán nem világos, hogy mégis mi ezzel a játékkal a baj. Igazából csak apróságok. Jó, a grafika kemény gyomros, de azért az sem olyan vészes, különösen a biomodok látványos effektjei és a mesekönyves "glow" miatt, amely igyekszik elmosni a darabos körvonalakat. (Különösen a "snowblind" effekt néz ki dögösen, bár ha az beüt, épp a túlélés köt majd le minket, nemigen állunk le megcsodálni...) Az irányítással nincs gond, sokkal inkább az aktív biomodok és gránátok körülményes csereberéjével – jó lett volna külön gomb nekik. A zene néha egészen jó, néha dögunalmas, a hangokkal sincs különösebb gond. Később egyre fontossá válik a sztori, úgyhogy megbecsüljük a jól felépített (bár néha csöppet közhelyes) átvezetőket. Jó pontot érdemel viszont a multiplayer rész: kellemes meglepetés, hogy pergős, okosan átgondolt játékmódok közül lehet választani. Nagyon klassz például a különféle osztályok használata: ügynök, felderítő, mesterlövész, BFG-ember... Itt mindenki belőheti magának (haha, nem szóvicc) a neki leginkább megfelelő játékstílust. Kapunk két alap- és két másodlagos fegyvert, illetve egy biomodot – ez osztályonként változik. Nem kell pepecselni a váltogatással, ez van és kész...
Összességében tehát nagyon jó kis játék ez a Project: Snowblind

, aki nem csinál elvet abból, hogy a Half-Life 2

grafikáját tekinti minimumnak, illetve bejött neki a Deus Ex hangulata, vagy csak kedveli a sci-fi beütésű FPS-eket, remekül elszórakozhat vele, bár évek múlva nem emlegetjük majd.




Kapcsolódó linkek:

• Crystal Dynamics
  
• Eidos Interactive
  
• Játékinfó