A Ninja Gaiden stílusát minden rossmzájúság nélkül a PS2-ből kell eredeztetni. Ott érkeztek először olyan játékok nagy mennyiségben, ahol igazából teljesen mindegy volt, mennyire nyomkodjuk a gombokat, minimális beavatkozásra is gyönyörű, látványos effekteket kaptunk. A God Of War széria tökéletesítette eme irányzatot, amit jól megtanulva, okosan művelve, még nagyobb előnyhez jutatta a játékosokat. Ettől függetlenül én csak "button smasher action adventure" játékoknak hívom őket, BSAA rövidítéssel, azaz "pöfüld, ahogy bírod és ne halj meg" kategória.
Szerencsére a Ninja Gaiden első része volt annyira jól összerakott és sikeres, hogy a nagymellű, szőke elrabolt bébeket továbbra is legyen kedvünk megmenteni. A második extra tartalmakkal fűszerezett kiadása a Sigma. Gyakorlatilag semmiben sem különbözik a kettőtől, csak kivettek egy hordónyi vért és kicsit gyorsabbá tették az egész játékmenetet, bekerült pár plusz bossz és kikerültek frusztráló dolgok. Sajnos nem elég! Persze a főhős ezúttal is nagyon kölyökképű, de legalább látszik rajta, hogy nem az a féle ninjász, aki sötétben lopoakodva próbál majd meg Sam Fisherre hasonlítani és minél többet ölni árnyékból, hanem már akkor is előveszi a kardját, mikor még csak a liliomok úsznak a tavon, rosszat sejtve. Tehát adott egy kőkemény akciójáték, némi sztorival és rengeteg kombózási lehetőséggel. Grafikailag nem lehet ugyan azt mondani rá, hogy korszakalkotó, de a stílusnak bőven megfelel. Villan, ha villanásra van szükség, jók a hangjai és akardmozdulatok, speckó támadások és minden egyéb a helyén van, azaz jó pár percig szórakoztató, még az is, hogy csak rálehelve a kontrollerre is fantasztikusan látványos jeleneteket kapunk. Ja és van vér is. Nem olyan sok, mint korábban, hogy ablaktörlővel küldték a játékot szinte, hanem mondjuk kiskanálnyi. Aki szereti, örülni fog, aki nem, az meg úgysem az ilyen játékokra vágyik, hanem a Táltos Paripám 2-re.
Az irányítás elsőre könnyű, komolyabban véve viszont már gondolkodni kell, azaz összefűzni a kombókat nem is olyan egyszerű, mint gondonlánk. Legalább 40 perc szükséges, mire sikerül összehozni ugyanazt, amit a hugi kezébe adott kontrollerrel elsőre (az összes gomb egyszerre történő lenyomásával) előidézett és azóta sem tudjuk utánozni.
Húsz perc után is ninja akarok még lenni?
Igen, hiszen a játék nehéz és még átlagos fokozaton is úgy kell manőverezni a tengerként özönlő ellenfelekközött, hogy oda kell figyelni. Persze ettől még nyomogatni kell a gombokat, sőt, máskülönben nem fogy az ellenfelek életereje. Sokszor kőkemény módon juttatja a játék eszünkbe, hogy bizony nem szereti, ha nem szentelünk elég figyelmet az óvatosságnak, persze ezt nehéz úgy tenni, hogy a játék maga nem az óvatosságról, hanem a belek karddal történő lekváros kenyérre kenéséről szól. Ha viszont leölünk valamit, amit nem kéne, vagy egyszerűen csak egy főbossz, sok esetben már kezdhetjük előlről is az egész harcot, mert felrobban a kinyírásakor és magával rántja a főhőst is, aki éppen csak pár százalék hp-val túlélte a harcot. Öröm helyett ilyenkor nyugodtan vágjuk bele a kontrollert a legközelebbi családtag gyomrába, mert a TV-be kicsit drága lenne. De azért óvatosan.
Tehát nehéznek nehéz, szépnek nem túl szép, miért foglalkozzunk vele? Azért, mert azoknak, akik szeretik a kissé már eszetlenül öldöklős (Heavenly Sword és társai) típusú játékokat, nagyon jól fognak szórakozni vele. Például Boe is nagyon szereti, mert még kölcsön is kérte, úgyhogy a kontrollere landolt már mindenhol szerintem a lakásban, ha folytatta a játékot az első 4 pálya után is. Ha úgy érzitek, hogy Ti is szeretnétek felbőszülni néha, ugyanakkor rendkívül jól szórakozni, miközben a képernyő folyamatosan villog és hatalmas mellek lengenek néha itt-ott, de többnyire kardok kaszabolnak, nyomás meglesni a Ninja Gaiden 2-t, mert érdemes.
Ninja Gaiden Sigma 2 videóteszt 21:40-től:
