Ha a Ubisoft játékairól van szó, nem tudok teljesen racionálisan, tudatos vásárló módjára viselkedni. Az első Splinter Cell óta alig akadt egy-két, a kiadó által gondozott cím, amit nem próbáltam ki, de az utóbbi években többször is úgy éreztem magam, mint aki villával piszkálja a konnektort, megrázza az áram, majd aztán mégis újra belenyúl, hátha más lesz az eredmény.
Konkrétan két sorozat kapcsán éltem meg ilyet: az egyik az Assassin's Creed volt, amit már a Black Flagnél is untam, mégis minden évben izgatottan vártam (és vásároltam) a folytatásokat, hogy aztán újra csalódjak. Ezt a szériát végül az Origins-szel sikerült megmenteni, felfrissíteni az elfáradt formulát, és ugyan nem lett az a rész a kedvencem, nem is éreztem úgy, hogy ugyanazt kaptam, mint az utóbbi hat alkalommal.
A másik ilyen a Far Cry. A harmadik részt imádtam, de már a negyedikben sem tudtam elmélyülni; elkezdtem, de hamar félretettem a Primalt is. Aztán az ötödik a témaválasztásával újra elragadott, de a bosszantó, elavult játékmechanikái, az idegesítő MI és a változó minőségű sztori visszarángatott a valóságba - és hát mit ad isten, mégis voltam olyan botor, hogy megvegyem a New Dawnt, aminél két óra után elégeltem meg, hogy a karaktereket egy kavics is képes szörnyen megzavarni.
Most pedig itt a Far Cry 6, középpontban a kiváló Giancarlo Espositóval, ami önmagában elég volt, hogy felkeltse az érdeklődésem, de tanultam a korábbi hibákból, és ennek megfelelően lőttem be az elvárásaimat. A napokban egy online sajtóesemény keretében volt alkalmam négy órát játszani vele, és ugyan látom, mitől lehet ez szórakoztató, sőt, néhány újítása tényleg fontos és érezhető, az is világos, hogy egyes hibákkal nem törődtek eleget - és ezek nem olyan problémák, amiket a megjelenésig még javítani fognak.
Golden grand piano, my beautiful Castillo
Minden hasonló próbakör után el szoktuk mondani, és ez most is igaz: négy óra alapján nehéz megítélni egy játékot. Ugyanakkor a Far Cry 6 esetében nem teljesen ismeretlen a terep, látszólag a régi formula érvényesül: a főgonosszal csak a történet néhány pontján találkozunk, a játékidő nagy részében Yara különböző területein kalandozunk, ahol szép lassan vesszük át a hatalmat más és más, lázadó csoportokkal együttműködésben.
A kampányból csak pár küldetés volt elérhető, amik nagyjából vázolták a helyzetet (maradjunk annyiban, hogy Yara egy diktatúra, és így nem a békés élet fellegvára), megismertették velünk lehetőségeinket, megmutatták, hogyan vihetjük előre a forradalom zászlaját. A játék megsúgta, lehet csendesen, lopakodva harcolni, vagy berontani, és szétlőni mindenkit, aki fegyvert fog ránk. Felszerelésünket fejleszthetjük, ha elég vackot gyűjtöttünk össze (hangtompítót és páncéltörő lőszert például viszonylag hamar kapunk), önálló küldetésszálak teljesítésével pedig feloldhatunk állatokat, akik elkísérnek minket kalandjainkra.
Engem egy aligátor, Guapo biztosított, de nem sok kellett volna, hogy magam mellé állítsam a cserepeket és katonákat egyaránt gyűlölő, az olajos hordókat pusztán csőrével lángra lobbantó punk kakast(!), Chicarrónt. Aki lopakodni szeretne, jobban teszi, ha pihenni küldi partnerét, mert kérdés nélkül ront be és tépi szét az ellenfeleket, vagy csak épp ott bóklászik, ahol semmi keresnivalója.
Nem Yara pluszpont
A fő missziók az átlagnál erősebbnek, kreatívabbnak tűntek: egyszer egy hajóra kellett behatolni, és ott túszokat kiszabadítani, majd meglógni csónakkal, máskor gyógyszereket kellett kimentenünk úgy, hogy a terep megtisztítása után el kellett ugranunk egy helikopterért is.
Amikor nem küldetésben vagyunk, ellenőrzőpontok kipucolásával, bázisok elfoglalásával, légvédelmi lövegek kiiktatásával tölthetjük az időt; a mellékteendők között semmi olyannal nem találkoztunk, amit ne láttunk volna még nyílt világú akciójátékban. Mondanám reménykedve, hogy később talán változatosabb feladatok jöhetnek, de a demó úgy épült fel, hogy a játék első pár missziója után ugrottunk egyet, és egy későbbi szakaszhoz kerültünk, ahol pont ezek a tennivalók vártak ránk. Biztosan kitaláljátok, mit kellett csinálni: szétlőni, felrobbantani mindent, ez egészült ki a nagyobb létesítményeknél azzal, hogy meg is kellett szerezni valamit, vagy visszaverni ellenfelek özöneit.
A játékmenetet olyan apró változtatások teszik színesebbé, mint hogy lehet lovagolni (terepen jobb, mint autóval szenvedni vagy gyalogolni), a küldetések során néha képek segítségével kell beazonosítanunk helyszíneket, hátra szerelt eszközből rakétákat lőhetünk, lefizethetünk őröket információkért cserébe (nem mindenkit), és figyelnünk kell arra, hogy ne kivont karddal rontsunk be mindenhova, mert nem szívélyes üdvözlés lesz a válasz (ellenben legalább nem fog mindenki élből tüzelni ránk, megtehetünk nem hogy két, hanem akár három lépést is úgy, hogy nem rakétáznak öt irányból, ami a Far Cry 5-öt sokkal frusztrálóbbá tette, mint kellett volna). Egyes települések éjszaka különösen veszélyesek, a kijárási tilalom alatt akár tankok is járhatják az utcákat.
Ugyan ízelítőt kaptunk abból, hogy milyen TPS-nézetből játszani, ez csak annyit jelentett, hogy egyes bázisokon hátulról láttuk a főszereplőt, ráadásul elég szerencsétlen szögből, úgyhogy egyelőre nem látom, hogyan hasznos ez, vagy miért számít, de talán idővel kiderül.
Kérdéses, hogy mindez elég lesz-e ahhoz, hogy a Far Cry 6-ot újnak, izgalmasnak érezzük; ráadásul a sziget, a hangulat, a témaválasztás teljes mértékben a Just Cause 3-at idézte fel bennem, és abban is változatosabbak voltak a teendők. Leginkább az aggaszt, hogy a mesterséges intelligencia látszólag semmit nem fejlődött, a karakterek mozgása, viselkedése robotszerű, a katonák egyáltalán nem okosak, és a civilek is bátran, visítozva szaladnak ki az autó elé, ha három méternél közelebb kerülünk hozzájuk.
Abban reménykedem, hogy a Far Cry 6 sztorija javít majd az összképen, a gyönyörű és hangulatos Yara be fog tudni húzni, és a játékmenet sem fárad el olyan hamar, mint azt az eddig látottak alapján gondolom. Tény, hogy városban például csak nagyon rövid ideig jártam a nyitó küldetésben, pedig a Ubisoft szerint a vertikalitás (az, hogy felmehetünk épületekbe) sokat jelent. Az eddig megismert karakterek nem ragadtak magukkal, a drámainak szánt fordulatok kétharmadára teljes mértékben számítottam; egyedül arra vagyok kíváncsi, milyen szerepet kap az ifjabbik Castillo, Diego a történet során - mondjuk erre is lenne tippem, de majd meglátjuk októberben.
