Amikor egy igazán, de tényleg kriminálisan rossz játék kerül a kezeink közé tesztelésre, akkor gyakran elég könnyű sejteni, hogy mi állhat a kudarc hátterében. A rendelkezésre álló erőforrásokhoz képest túlzónak bizonyuló ambíciók, a tapasztalat hiánya, vagy a játék alatt zakatoló technológia nem feltétlenül mesteri ismerete és használata mind hozzájárulhatnak egy-egy, hangulattól függően elszomorítóan, vagy már-már komikusan rossz alkotás születéséhez.
Ezért is vonzza sok játékos figyelmét a játékipar magas szintje, ahol az úgynevezett AAA játékok készülnek, ugyanis a nagy kiadóknál elméletileg minden adott, hogy ezeket a gyermekbetegségeket kiküszöböljék, és sokkal jobb az esélye, hogy az unalmas középszernél rosszabb játékok nem kerülnek a boltok polcaira. Kivéve, amikor a körülmények szerencsétlen összjátékának köszönhetően a csomagolást kibontva nem minőségi szórakozás, hanem valami szörnyszülött kerül a képernyőnkre.
Most ezekből a sajnálatos esetekből válogattunk nektek, ahol a csillivilli marketinggel bizony egy elég pocsék terméket próbált meg ránk sózni a játékipar azon szegmense, ahol nagyobb költségvetésekkel dolgoznak a készítők.
Crackdown 3
A Microsoft sok szériát próbált feltámasztani az Xbox immár több mint húszéves múltjából, hogy ismét vonzóvá tegye a konzolcsaládot, a 2014-es E3-on például a nyílt világú műfajon belül rendkívül egyedinek számító Crackdown széria folytatását húzták elő a kalapból. A teljes mértékben CGI trailer elképesztő szintű rombolhatóságot vetített előre, amiről azt állították a marketingesek, hogy a Microsoft felhőalapú számítási kapacitásainak bevonásával lesz majd megvalósítható.
Nos, több halasztás és a fejlesztésből kiszálló partnerek után a Sumo Digital 2019-re izzadta ki magából a végeredményt, ami az elvárásokat elképesztően alulmúlta, és olyan benyomást nyújtott, mintha az első rész megjelenése óta eltelt bő évtizedben semmit nem lépett volna előre a széria. A harc és a sztori viszonylag unalmas lett, a valamennyi izgalmat hordozó mozgást pedig gyakran kigáncsolta a furán működő fizikai szimuláció. A sajtó mindezt egy középszerű 60-as átlagolt értékeléssel jutalmazta, de a játékosok csalódását jobban illusztrálja a 4.1-es átlag, amit tőlük kapott a Crackdown 3 a Metacriticen.
Metal Gear Survive
Lehet amellett érvelni, hogy a Konami az utóbbi években már nem számít igazi AAA kiadónak, de ha a cég, ami gyűjthető kártyákkal és játékgépekkel is foglalkozik, bedobja a Metal Gear nevet, és a legnépszerűbb gaming platformokat célozza meg egy termékkel, nehéz nem a többi profi kiadóhoz hasonlítani őket és a játékukat. Sajnos ebben az esetben szinte csak rosszat lestek el a többi AAA játékkészítőtől, és minden bizonnyal az eddigi legmélyebb pontjára vitték el a szériát.
A Metal Gear Solid V technikai hátterét és a Phatom Painhez használt játékelemeket arra sikerült felhasználnia a Hideo Kojima után a sorozat irányát kijelölő gárdának, hogy egy elképesztően unalmas túlélőjátékot hozzon össze, amiben repetitív támadásokkal teríthetünk le rendkívül unalmasan (olykor pedig komikusan bénán) viselkedő zombikat, amikből aztán kínosan lassan lootolhatjuk ki a bennük rejlő energiát. Mindezt megspékelték a világ legunalmasabb túlélőmechanikáival, a gyakori beavatkozást igénylő éhség- és szomjúság-mérőkkel. De nem baj, a játékosok bármivel elszórakoznak, ha a kooperatív módban szenvedhetnek, ugye? És az sem lesz baj, hogy a fizetős játékba még mikrotranzakciókat is teszünk, ugye? Hát, a Metacritic felhasználóinak 1.5-ös átlagú értékelései szerint ezt már szinte senkinek nem veszi be a gyomra.
Grand Theft Auto: The Trilogy - The Definitive Edition
Van nagyobb ziccer, mint újra kiadni a világ egyik legnépszerűbb játéksorozatának klasszikus részeit? Valószínűleg nincs, de ahogy a fociban, úgy tűnik, a játékiparban sincs olyan nagy gólhelyzet, amit teljességgel lehetetlen kihagyni. Hiába volt adott a Rockstar három korábbi alkotása egy csomagban, amik külön-külön is emlékezetes mérföldkőnek bizonyultak a nyílt világú játékok történetében, és egy csapat, amely korábban többször működésre bírta már az eredeti fejlesztők alkotásait mobilon - a GTA III, Vice City, és San Andreas újracsomagolása kisebb katasztrófának bizonyult.
Az új portok hoztak néhány kényelmi újítást a klasszikus Grand Theft Auto részekbe, de ez közel sem volt elég, hogy ellensúlyozza a rengeteg negatívumot. Ezek közül elsőként az újragondolt, ám az eredeti stílust teljesen szétbarmoló látványvilág tűnhetett fel a rajongóknak, ezt a ráncfelvarrást az egyik kritikus kiváló metaforával nevezte "láncfűrésszel végrehajtott sebészi bevatakozásnak". Az ízlésrendőrség haragját kiváltó művészeti hibák mellett technikai bakikat is sikerült elkövetnie a fejlesztőknek, így az eredeti játékból megmaradt bugokhoz újak csatlakoztak, meglepő akadályokat gördítve a játékosok elé. Ők mindezt 1.0-s átlagot kiadó értékelésekkel hálálták meg, amihez képest a sajtó 51-es átlaga sem fest sokkal jobb képet.
Forspoken
A csúfosan meg nem térülő befektetések közül az utóbbi évekből mindenképp kiemelkedik a Square Enix és a játék kiadását követően gyakorlatilag bezárt Luminous Productions közreműködéséből létrejött Forspoken. A Project Athia névre hallgató techdemóból teljes értékű játékká - bár ezt a jelzőt biztos sokan vitatnák - avanzsált akció-RPG látványa még egész jól helytállt, és a harcrendszere sem csak negatív visszajelzéseket kapott. Ezenkívül viszont szinte semmi értékelhetőt nem tudott felmutatni a Square alá tartozó csapat, ami megnyerte volna a játékosokat vagy a sajtót.
Az internet népétől a legnagyobb paradicsomdobálást a túlságosan hosszúra nyúlt bevezető kapta, aminek során a sokak számára nem túl rokonszenves Freya már-már komikusan sokat káromkodik, mielőtt New Yorkból átkerül Athia mágikus világába (de azért utána is előfordul egy-egy négybetűs szó). Sajnos ez a fantasy környezet is kifejezetten üresnek bizonyult, a benne lévő tartalmak pedig nagyjából annyira izgalmasnak, mint a telefonkönyv lapozgatása. Mindez összességében nem lenne akkora bűn, ahogy azt a 64-es kritikusi átlag mutatja a Metacriticen (bár a felhasználók által adott 3.9-es átlag lesújtóbb képet fest), annak fényében viszont kifejezetten komoly bukás, hogy a projektre százmillió dollárnál is többet tapsolt el a Square Enix.
Harry Potter and the Deathly Hallows: Part 1
A 2000-es években még nagyban dúlt azoknak a játékoknak a divatja, amiket egy-egy aktuális mozis premier kísérőjeként löktek ki a piacra a játékkészítők, általában brutális határidők mellett, aminek a fejlesztők idegrendszerén túl a minőség látta kárát. A Harry Potter filmes feldolgozásait is követte egy-egy interaktív alkotás, amik eleinte viszonylag ártatlan akció-kaland játékok voltak, amiket a könyvek fiatal célközönségét figyelembe véve egészítettek ki az alkotók különböző fejtörőkkel. Az idő és az epizódok előrehaladtával ennél egy fokkal izgalmasabb játékmenetet követeltek meg a fejlesztőktől, ami a hetedik könyv filmes adaptációival érte el a csúcs- vagy mélypontját, vérmérséklettől függően.
Ekkor azt a mandátumot kapta az Electronic Arts megbízásából dolgozó gárda, hogy egy Gears of War-stílusú, fedezékalapú lövöldét készítsenek Harry és társai ekkorra harci jelenetekben bővelkedő kalandjából, ami kifejezetten fura és egészen nehezen élvezhető elegyet eredményezett. De nem baj, gondolhatnánk, vannak lopakodós részek, amik megtörik a monotóniát! Nos, ezekben a mesterséges intelligencia a teljes érzéketlenség és a terminátori szuperéberség között váltogat, így még idegesítőbbé téve a játékot. Mindezt a kritikusok egy 38-as Metacritic átlaggal jutalmazták, amit a varázsvilág rajongói is csak 4.3-ra tudtak felhúzni a felhasználói értékeléseknél.
A folytatáshoz lapozz a következő oldalra!
