Oroszokkal nem érdemes ujjat húzni. Régi igazság ez, valaki mégis rátenyerelt arra a bizonyos nagy, vörös gombra, minek következtében Moszkva percek alatt lángtengerré változott. A gombafelhők árnyékába borult felszínen megszűnt minden civilizált élet, de egy maroknyi túlélő menedékre lelt a város alatt meghúzódó alagútrendszerben.
Krasznaja Moszkva
A 4A Games az első két Metro játékkal bebizonyította, hogy igenis van keresnivalójuk a kelet-európai fejlesztőknek is a nagyok ligájában. A Witcher regényeket jegyző Sapkowski után egy újabb szláv író nevét kellett megtanulniuk a játékosoknak: Dimitrij Gluhovszkij posztapokaliptikus regényei kiváló háttérként szolgáltak a Metro 2033 és a Metro: Last Light cselekménye számára.
Az első két részhez hasonlóan az Exodus is Moszkvában indul, ahol történetünk kezdetén javában tombol a nukleáris tél. A sorozat néma főhőse, Artyom rendszeresen tesz felfedezőutakat a felszínre, de hiába babrál a rádiójával, statikus zörejeken kívül semmilyen más jelet nem tud fogni. Ezek a kirándulások ráadásul nem is veszélytelenek, a mutáns patkányok mellett a sugárzás is komoly kockázatot jelent a kihalt városban, minden egyes próbálkozás után vérátömlesztéssel kell megtisztítania szervezetét a makacs felfedezőnek. Érthető módon apósa, a parancsnok egyre morcosabb a pazarlás miatt, és csak az menti meg a különleges képességekkel megáldott harcost, hogy hozzá ment feleségül lánya, Anna. Egy nap azonban egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően olyan helyre jutottak, ahol addig még sohasem jártak, az ott átélt események pedig gyökeresen megváltoztatták világnézetüket. Kiderült, hogy eddigi életük egy hatalmas hazugságra épült, és ha át akarják vészelni az elkövetkezendő napokat, menekülniük kell Moszkvából. Egy békebeli gőzmozdonyt kötnek el, azzal utazzák be az országot, hogy kiderítsék, miért nem sikerült helyreállítani a rendet és a prosperitást az ország azon részein, ahol normális maradt a sugárzás.
Nagy utazás
Februárban, csikorgó fagyban indulunk el Moszkvából, és ahogy múlnak a hónapok, úgy haladunk át egyik évszakból a másikba. Meg kell mondanom, ez a változatosság nagyon jót tett a sorozatnak, a Last Light végén már rá sem tudtam nézni a nyomasztó alagutakra. Itt viszont főként a nyitott terek dominálnak, és a 4A Games e tekintetben is nagyot alkotott. Elképesztően látványos a játék, ebbe a részbe nem tudunk és nem is akarunk belekötni. A lepusztult nagyváros után hibátlanul oldották meg a tavaszi olvadás által elárasztott kis vidéki falut vagy éppen a Kaszpi-tenger környékén elterülő homoksivatagot. PlayStation 4-re kaptam meg a tesztpéldányt, de már annak a látványától is elképedtem, alig várom, hogy PC-n is megcsodálhassam teljes pompájában.
A játékot úgy harangozták be, hogy ez lesz az első olyan Metro, amely nyitott világgal büszkélkedhet. Nos, ez így ebben a formában nem teljesen igaz, sokkal közelebb járunk a valósághoz, ha azt mondjuk, hogy olyan helyszínek kerültek a játékba, amelyek szabad felfedezése elé nem gördítenek akadály. Ez persze nem baj, hiszen a sztori szempontjából lehetetlen lenne bármikor visszatérni a fővárosba, sőt a bejárt területekről olyannyira sietve kellett távoznunk, hogy visszatérni egyenlő lenne az öngyilkossággal. Nincs lehetőség gyors utazásra, ami egyfelől szomorú, hiszen így sokat kell baktatnunk, a beleélés szempontjából viszont épp így van jól, elég félelmetes éjszaka a sötétben botorkálni és kerülgetni a mutáns vadászfalkákat.
Az évszakok mellett dinamikus napszakváltást és időjárást is kaptunk, ezek ténylegesen befolyásolják a játékmenetet. Éjszaka aktívabbak a mutánsok, nappal viszont jóval több bandita van ébren. A sötétben veszélyes gömbvillám-anomáliák veszélyeztetik az életünket, egy ilyen közelében másodpercek alatt ropogósra sülünk, viszont ha ügyesen manőverezünk, akkor a nyomunkban loholó ellenségeinket végezhetjük ki ezekkel a halálos elektromos kisülésekkel. A belső terek most is nyomasztóak és félelmetesek. Eléggé el nem ítélhető módon ezúttal is találkozunk olyan ocsmány szörnyetegekkel, amelyek váratlanul az arcunkba ugranak. Nem véletlenül jelzik a 18-as korhatárt a borítón, tessék komolyan venni! Ez a félelmetes hangulat főként a játék első harmadára igaz, később már bármilyen fenyegetéssel szembeszállunk. A korai küldetésekben az sem ad túl nagy biztonságérzetet, hogy fegyverünk van, hiszen a lőszerkészlet ebben a részben is véges, igencsak meg kell gondolnunk, hogy mikor nyitunk tüzet. Ráadásul a zaj figyelmezteti a közelben lévő banditákat, és odacsődíti a mutáns hordákat. A küldetések nagy részét meg lehet oldani csendben, sőt akár emberölés nélkül is. Ilyenkor Anna, a feleségünk még meg is dicsér, ő egyáltalán nem híve a felesleges vérontásnak. Csak rajtunk múlik, hogy melyik megközelítést alkalmazzuk. A békés vidéki szektásokat, akik az óriásira mutálódott harcsát istenítették a vizükben, szinte egyáltalán nem bántottam, kés helyett az öklömet használtam, hogy elnémítsam őket. Az élelem nélküli atombunkerben rekedt kannibálokat viszont szemrebbenés nélkül halomra gyilkoltam, mondjuk a fertőzött emberhústól elbutult roncsokat nagyon nehéz lett volna emberszámba menni. Főként azután, hogy fejükbe vették, milyen jó kis pörköltet tudnának a vonatunk utasaiból főzni. Hasonló volt a helyzet a sivatagi fosztogatókkal: rabszolgatartásra berendezkedett társadalmukat kímélet nélkül roppantottam meg, és még csak lelkiismeret-furdalást sem éreztem. Persze dőreség lenne azt gondolni, hogy csak ilyen alja népek élték túl a bombákat. Számos remek karakterrel találkozunk utunk során, közülük néhányan csatlakoznak is majd hozzánk a vonaton.
Az animációktól már nem voltam ennyire elragadtatva, akad néhány érdekes megbicsaklás, ezeket remélhetőleg idővel orvosolják. Ahhoz képest, hogy a cikk még az első napi javítócsomag előtt készült, elmondható, hogy a játék során minimális mennyiségű hibába futottam bele. A mesterséges intelligencia azonban csak nevében intelligens; talán ez az a terület, ahol a legtöbb fejlődésre van szükség. A szinkronszínészek hozzák a kötelezőt, de az orosz akcentuson kívül olyan nagyon sokat ne várjunk tőlük.
Fegyvernepper
Ahogy az várható egy főként akcióra épülő játéktól, a Metro Exodus a fegyverek terén domborít igazán nagyot. Egyszerre hármat tarthatunk magunknál, véges lőszerkészlettel. Nagyon okosan kell taktikáznunk a küldetések közben, mivel ha ész nélkül kilőjük a tárakat az első mutáns rákra, akkor bizony villámgyorsan kifogyunk a munícióból, és szégyenszemre baktathatunk vissza a vonathoz, hogy feltöltsük a lőszerkészletet. Töltényeket csak a munkaasztalokon készíthetünk, de ehhez nyersanyag is kell, senki se higgye, hogy a vonaton talál majd egy hatalmas, lőszerből soha ki nem fogyó ládát. Ebben a világban fel kell túrnunk az utolsó rozsdás szekrényt is, hogy találjunk valami hasznos holmit. Abba persze most ne menjünk bele, hogy miként csinálunk egy csípőfogóból és három flakon hipóból 7.62-es lőszert a Kalasnyikovhoz. Az ellenséges katonáknál levő fegyvert bármikor felvehetjük, de dönthetünk úgy is, hogy inkább nyersanyagként hasznosítjuk azok alkatrészeit. Találunk olyan kiegészítőket is, amelyekkel még nem rendelkezünk, ezeket beépíthetjük saját lőfegyvereinkbe. Testreszabásához már nem kell visszatérnünk a munkaasztalhoz, az apróbb feladatokat a hátizsákunkban cipelt mobil munkaállomással is elvégezhetjük. Utóbbit harc előtt bármikor lerakhatjuk a földre, hogy átszereljük fegyvereinket attól függően, milyen megközelítést tartunk célszerűnek. Nekem leginkább a lopakodás jött be, még mindig van abban valami borzongatóan izgalmas, amikor a fényforrásokat elkerülve az ellenfél háta mögé osonok, és egy jól irányzott tőrdöféssel örökre elhallgattatom. Ehhez a kifinomult taktikához jól illik a hangtompítóval felszerelt mesterlövészpuska, ezt bármikor összerakhatjuk menet közben a zsák mélyén lapuló alkatrészekből. Közelharchoz a nagy területet lefedő sörétes fegyverek a legjobbak, a gépkarabélyokat pedig szokás szerint a közepes távolságban tartózkodó rosszfiúk ellen érdemes bevetni. Persze gondolkozhatunk unortodox módon is, és mesterlövészpuskává alakíthatjuk a mezei revolvert is. A legérdekesebb fegyverfejlesztéseket nagyon jól elrejtették a készítők, ez az egyik oka annak, hogy érdemes alaposan végigjárni a térképet, és kipucolni a legeldugottabb mutánsfészkeket is. Megéri a ráfordított idő, mert a játék meglehetősen nehéz, főként a későbbi helyszíneken. A fegyverek mellett javíthatunk többi felszerelésünkön is. Golyóálló mellényünket extra hevederekkel kibővítve megkétszerezhetjük a magunkkal cipelhető dobókések és gránátok mennyiségét, de megerősíthetjük gázmaszkunkat is, így annak plexije nem törik be olyan könnyen a majdani csatákban. Visszatérnek az előző részekben megismert és megszeretett kütyük is, a tölthető zseblámpa, a soha ki nem fogyó benzines öngyújtó és az éjjellátó-készülék.
Kell egy csapat
A küldetések változatosságára nem lehet panaszunk, még a játék vége felé is izgalmas feladatokkal bíz meg bennünket a parancsnok. Ezeket többnyire egyedül kell megoldanunk, de időnként társakat is kapunk. Sajnos a mesterséges intelligencia itt sem áll a helyzet magaslatán; végleges elakadás ugyan nem történt társaink hibájából, de elég furán viselkednek, emiatt jobban szeretem azokat a missziókat, ahol egyedül osonhatok be egy ellenséges bázisra, és nem kell máshoz alkalmazkodnom. Persze ebben a játékban is megkapjuk azokat a tulajdonképpen felesleges, szentimentális küldetéseket, amelyeket egyetlen jóérzésű játékos sem tud kihagyni. A nyolcévesforma kislány elveszett játékmackóját akkor is felkutattam, ha ezért fel kellett másznom a legkeményebb szárnyas mutáns fészkébe. Ráadásul ezekért jutalom sem jár (a jóleső érzést leszámítva), nem lépünk szintet, és a kislány sem varázsol elő a játékai közül egy szuper lézerfegyvert. Küldetésekből nincs sok, de azok többsége összetett, jól felépített feladat. A játék felénél érjük el a részben kiszáradt Kaszpi-tengert, de addigra már a vonat víz- és szénkészlete alaposan megfogyatkozik. Legfontosabb feladatunk tehát az lesz, hogy valamiképpen gondoskodjunk a pótlásukról, még akkor is, ha ehhez össze kell rúgnunk a port a helyi nehézfiúkkal. Hogy eközben még egy forradalomba is belekeveredünk, azt tekinthetjük bónusznak. A posztapokaliptikus háttér miatt viszonylag kevés a magányosan élő NPC a pusztaságban, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek érdekes, felfedezésre váró helyek. Egy titkos fegyverlerakat itt, egy mutánsoktól hemzsegő fészek ott, máshol meg egy lepusztult tankerhajó vár, amelynek belsejében rabszolga-kereskedők árulják portékáikat.
A széleinél sorjás
A Metro Exodus kimondottan jó játék, de bőven akad rajta csiszolni való. A mesterséges intelligenciát már többször is "méltattam"; sajnos ez olyan mértékű probléma, amit nem fog megoldani az első napon esedékes javítócsomag. PS4-en bizony érezhető volt a sebességingadozás, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mennyire tudták PC-n ezt a hibát kiküszöbölni. Újdonságként jelent meg a járművezetés - a tavon egy csónakkal mozoghatunk, a sivatagban pedig egy kiszuperált kisbusszal. Mindkettő irányítása bűn rossz, sokszor inkább kutyagoltam, mint hogy ezeket használjam. Úszni természetesen nem tudunk (mondjuk ez legalább életszerű), ezért ha beesünk a vízbe, és nincs a közelben szárazföld, akkor nekünk annyi, jöhet a visszatöltés. És el is érkeztünk a másik problémás területhez, a töltési időhöz. Ezen is lenne mit javítani, mert indítás után konkrétan perceket kell várni, mire betöltődik az adott pálya; már csak ezért is óvatos voltam harc közben, nem akartam várni a visszatöltésre. Bár nem kellett volna izgulnom, mert olyankor már gyorsan zajlik a folyamat. Nem vagyok kibékülve az ellenfelek változatosságával sem, ugyanazok a mutánsok keserítik meg életünket a sivatagban, mint a vízzel borított kisvárosban (néhány kivételtől eltekintve). Főellenfelek terén sincs túl nagy változatosság; az adott helyszínen töltött időnk végét jelzi a menetrendszerűen megérkező, golyószóróval felszerelt nehéz páncélos, amely nagyon nem bírja a Molotov-koktélokat. Elsőre még érdekes volt kitalálni, hogyan lehet legyűrni, de harmadszorra már csak ásítottam, amikor megláttam. Érdemes megjegyezni, hogy a játék régi vágású lövölde, nincs benne túl sok segítség, nem jelzik csillogó vonalak és tárgyak a továbbjutást, alkalomadtán bizony használni kell az agyunkat. Ez számunkra egyértelműen pozitív, de el tudom képzelni, hogy a szájbarágós, új generációs FPS-eken érlelődött játékosok némelyikének megüli a gyomrát, ha képtelen egy percen belül megoldani egy egyszerű logikai feladatot. Egyelőre nem tudni semmit a kiegészítőkről sem, bár nagyon csodálkoznánk, ha kihagynának egy ilyen lehetőséget a sorozat továbbvitelére. Zárógondolatként kimondhatjuk, hogy aki szereti a Metro játékokat, ebben sem fog csalódni, sok tekintetben hasonló élményt várhat, mint amit az első két részben kapott, de sokkal inkább ingergazdag környezetben. Irány a vadkelet, hív a vasút, vár az Aurora!
