Nem hiszem, hogy létezne merészebb tér- és időutazó csapat, mint egy rakás, mosógép-időgép hibridbe gyömöszölődött rabbid. A hangos kompánia tagjai félelem nélkül járják az űrt és az eonokat, mindenhová káoszt és vidámságot víve magukkal. Legújabb áldozatuk egy Nintendo-imádó, barkácsolni kedvelő fiatal kölök pincéje, ahonnan igen hamar sikerül egy VR-szemüvegre hasonlító, tárgyak és élőlények összeolvasztására szolgáló eszközt elcsórniuk, majd a következő ugrással a Gomba Királyságban landolniuk. A szemüveggel összenőtt rabbid kétségbeesetten próbál menekülni, és eközben akaratlanul is összekutyulja a két eltérő világot, így Luigi-ruhás rabbidot ugyanúgy találunk, mint ízléstelen klotyószobrot Peach hercegnő máskülönben oly elegáns kertjében vagy épp óriási alsógatyákba tekeredett Bullet Billeket.
Nyúlegyenesen a káoszba
A katasztrófát az arcára nőtt szemüveggel egyre növelő rabbid - barátainak csak Spawny - menekülés közben hamar Bowser Junior minirepülőjén köt ki, és innentől a játék tulajdonképpen e páros hajszolásáról szól. Ők repülnek a szebb napokat is látott birodalom felett, egyre csak kavarva és keverve a két világot, mi pedig loholunk utánuk, megküzdve a Mario univerzum megnyulasodott ellenfeleivel és természetesen egy rakás ismerős kreatúrával - emitt láncuktól szabadult chompok rágnak meg mindenkit, amott pedig egy csapat boo teleportálja össze-vissza az oktalan harcosokat. És ezúttal nem túlzás a harcos kifejezés, hiszen Marioék fegyvert fognak: ő maga egy sima kézi pukkantót, de például Luigi mesterlövészpukával osztja a végzetet, a Yoshi-jelmezes rabbid pedig helikopter-gépágyúval vadászik. Mert mint azt az E3-as bemutatkozás óta tudjuk, a korábban oly hihetetlennek tűnő recept tényleg létezik: a Mario + Rabbids az XCOM mintájára készült, vagyis egy körökre osztott, kőkemény taktikai játék lett, amelyben fedezék mögül lövöldözve, különleges képességeket használva, az RNG isteneihez (véletlenszám-generátor) imádkozva töltjük majd az időnket.
XCOM után szabadon
Kezdjük azzal, amiben eltér egymástól a két játék - ezek pedig a konkrét, küzdelemmel teli pályák közti időt kitöltő szakaszok. Az XCOM-ban ugye bázist építünk, pénzügyeket menedzselünk, és kutatjuk az idegen technológiát - na, ennek a helyét itt klasszikus mariós pályák váltották fel. Ugyan bármikor visszateleportálhatunk a központi területként szolgáló Peach-kastélyba, a játékidő java részét a négy eltérő hangulatú világban fogjuk tölteni. Ezek mindegyike egyetlen, hatalmas terep, ahol minden töltés nélkül váltják egymást a konkrét ütközeteknek helyt adó arénák, illetve a logikai feladatokkal és kincskereséssel teli békés szakaszok.
Mijamoto Sigeru, a Nintendo fő játékmestere mindössze egyetlen dolgot kért a Ubisoft fejlesztőitől, mégpedig azt, hogy ugrás nélküli Mario-játékot készítsenek, olyan ugyanis még nem volt. A Mario + Rabbids ennek megfelelően viszont ilyen, így a csataterek közti terepeken nem a platformrészek dominálnak, hanem a millió elrejtett kincsesláda és aranypénz megtalálása; illetve egy csomószor még a továbbvezető utat is keresni kell. Minden világ teljesítésekor új képességet tanulunk (például a blokkok széttörését vagy a szobrok használatát), és ezek sűrű bevetésével lehet aztán utólag még az első helyszínt is kimaxolni.
A pénzzel újabb és újabb fegyvereket vehetünk; mind a nyolc karakterünknél hatalmas az arzenál, ráadásul az alap puska mellett mindenkinek van egy másodlagos eszköze is. Mario kalapáccsal sújt le, Rabbid Peach viszont egy kis távirányítós autóval robbantgat a messzeségből. A másik "valuta" tulajdonképpen képességpontként működik, ebből lehet minden karakterünknél a három képességfán levő extrák közt mazsolázni.
Elő a puskát!
Amikor harcra kerül a sor, az XCOM-veteránok előnyben lesznek, mert bár a látvány és a hangulat teljesen más, a játékmenet ugyanarról a tőről fakad. A Mario + Rabbids azonban némileg áramvonalasította a dolgokat, méghozzá szerencsére úgy, hogy a játék nem lett egyszerűbb, csak könnyebben megérthető. A legnagyobb örömet az okozta, hogy átalakították a célzásrendszert: ha valaki a szabadban áll, mindenképp el fogjuk találni, ha alacsony fedezék mögött dekkol, erre 50 százalék esély van, ha pedig magas fedezék védi, hát biztos a sikertelenség. Itt tehát nincs 95 százalékos esélynél, két centiről is misztikusan hibázó lövés, ami, megvallom, igen jót tett a lelki békémnek.
Amikor ránk kerül a sor, minden karakterrel három akciót tudunk végrehajtani: tetszőleges sorrendben lőhetünk, mozoghatunk és speciális képességet használhatunk. A játék az első, könnyed pályákat követően természetesen rákényszerít a fedezékek használatára, ám túl sokat nem totojázhatunk védekezve, hiszen célunkhoz (adott terület elérése, X számú ellenfél kinyírása, a pálya teljes megtisztítása) mindig időlimit is kapcsolódik. Szerencsére nem szigorúak e határok: a küzdelmeket nem lehet elbukni lassúságunk miatt, egyszerűen csak a kapott jutalom lesz kisebb, ha kiszaladunk az időkeretből.
Az XCOM-ban megszokott akciók (gránátozás, gyógyítás, vagy mondjuk az overwatch, amellyel az ellenfél körében is tudunk lőni) itt karakterspecifikus különleges akcióként működnek. Peach (és rabbidváltozata) orvosolják a sebeket, Mario és Luigi képesek elsütni néhány lövést az ellenfél körében, és persze lesz, aki vadul gránátozik. Még az eleinte csak az ellenfelek által használt képességek (mondjuk a mindenkit szaladásra késztető üvöltés) is elérhetők lesznek a játék végére, mire az összes karaktert összeszedjük a csapatba.
A játéknak két dolog ad - a sok párhuzam ellenére is - igazán egyedi ízt; már persze a látványvilágon és a hangulaton túl, melyeknek szemernyi köze sincs a komor idegenvadászathoz. Az egyik a fegyverek kritikus találatához kapcsolódó megannyi effekt: ha sikerül szerencsésen lőnünk, nemcsak a sebzésünk nő meg radikálisan, de extra hatással is jár a lövés. A mézzel üzemelő fegyverek egy körre leragasztják az ellenfelet, a tinta elveszi a támadás lehetőségét, de lesz olyan is, amely hátralöki, lefagyasztja, vagy épp felgyújtja az ellenfeleket (az égő hátsójú karakterek pedig sikoltozva rohannak elő a fedezék mögül).
Egyik lábam itt…
A másik, a játékmenetet még radikálisabban átalakító újítás a közlekedés megreformálása volt. Míg az XCOM még jetpackes karakterekkel is lassú, metodikus játék, addig a Mario + Rabbids elképesztő tempót diktál. A nyuszifülekkel szerelt, fehér csövek mozgáspont használata nélkül gyorsítják a helyváltoztatást, de hőseink egymást is tudják ide-oda dobálni, akár óriási kerülőt igénylő szakadékokon át is. A kampány második felében simán előfordul, hogy karakterünk két-három ellenfelet felrúg (ez egy "ingyen" akció, a megfelelő fejlesztéseket követően pokolian destruktív eredménnyel), két-három csövön keresztül átrohan a pálya szemközti végébe, egy ott lévő haver pedig úgy dobja a levegőbe, hogy magaslati pozícióba kerül, ahonnan sebzésbónusszal tud lövöldözni.
Szerencsére az ellenfelek is képesek minden ilyesféle taktika kihasználására, és igen okosan játszanak. Nemcsak a főellenfelekkel fogunk vért izzadni, de némelyik szimpla csatának is kétszer-háromszor neki kell futni, mire rájövünk, hogy merre is kellene indulni, milyen taktikát kellene használni. Muszáj óvatosnak lenni, mert a legtöbb fejezet két vagy akár három csatából is állhat (a gyógyulás lehetősége nélkül), viszont muszáj sietni is, hogy legyen pénzünk az egyre jobb fegyverekre.
Nem vártam volna, hogy a Mario + Rabbids ennyire jó lesz, pedig gondolhattam volna, hogy a Nintendo nem adja oda legértékesebb karaktereit valami szeméthez. Akinek csak és kizárólag a kihívás számít, maradhat az XCOM mellett - az kifejezetten gonosz néha, ez a program pedig inkább szórakoztatni akar. Ezt pedig nagyszerűen teszi.
