Szinte már csak néhány hét választ el minket attól, hogy saját szemünkkel lássuk, fülünkkel halljuk, és kezünkkel törjük a billentyűzetet/kontrollert, mert itt a Mafia III, ami azóta, hogy az első információk megérkeztek, kábé annyira osztja meg a közönséget, mint egy GeForce vs Radeon összecsapás. De először révedjünk vissza a múltba, és óvatos lépésekkel emelkedjünk a jelenkor felszínére, nehogy túlzottan feldúsuljon a vérünkben a nitrogéngáz, és kampó legyen nekünk.
Taxis Tommy esete az alvilággal
A Mafia első része ennyi év távlatából már hibátlan alkotásnak tekinthető, hiszen minden, ami csak egy játékot meghatároz, olyan tökéletes adagolásban volt benne, hogy ha létezne tényleges boszorkánykonyha a videojátékok készítéséhez, a cseheké lenne az etalon. A grafika, a szereplők, a történet, a hangok, a zenék, a játékmenet, a nehézség, és a játékidő mind olyan mesterien illeszkedett egymáshoz, hogy nagyjából 5 és 10 perc kellett ahhoz, hogy a játékost úgy szippantsa magába ez az egész elegy, mint a gyerekszoba padlóján fetrengő, lábait vesztett legóembert a porszívó. Akkoriban még nem volt olyan őrületes nagy divat, hogy a rosszfiúk legyenek a főszerepben, ráadásul Tommy Angelóra mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy bűnöző alkat, még ha menet közben azzá is vált.
Az egyszeri taxisként cigarettázgató fiatalember teljesen véletlenül keveredett a maffia közelébe, és bűnözővé válása is egy olyan folyamat része, aminek még a végén is valójában ártatlan emberként tekintettünk rá. Nem véletlen, hogy a játék első néhány küldetésében még csak fegyvert sem szorongattunk a kezünkben, sokkal inkább csak kocsikázgattunk, meg néha szétvertünk egy-két autót, vagy fejet a baselballütővel. De a család olyan, hogy ha egyszer megkaparint, nem nagyon ereszt, és Tommy óhatatlanul egyre durvább helyzetekben találta magát, miközben megmaradt embernek, és nem egyszer komoly morális problémákba ütközött. Mi pedig, mint játékosok, hibátlanul bele tudtuk képzelni magunkat a bőrébe, hiszen nem olyan karaktert kaptunk a kezünkbe, aki már az első pillanatokban is egy vérengző fenevad, hanem egy teljesen hétköznapi, mondhatni civil fickóból vált (és vele együtt valahol mi is) olyan emberré, aki simán meghúzza a ravaszt, ha szükséges.
Hosszasan lehetne ecsetelni a játék nagyszerűségét, és még akkor sem jutnánk a végére, de az a tény, hogy mai napig tisztán emlékszünk a templomi lövöldözésre, a kikötői leszámolásra, a parkolóházas tűzpárbajra, vagy éppen a végkifejletben a múzeumi vérfürdőre, eklatáns példája annak, hogy miért is volt korszakalkotó az Illusion Softworks játéka. Igen, talán még az autóversenyes pályát is szerettük, azt pedig csak csendben említem, hogy míg a második részben erőteljes gépészkedést igényelt a kormány beüzemelése (PC-ről van szó), addig az első részben magától értetődő volt a használata. Csoda, hogy vártuk a Mafia II-t?
Csíra 2K Games, át*****tt a Mafia II-vel
A Mafia II simogatást és pofont egyaránt tartogatott a játékosoknak. A 2K Czech játékgyártó legényei több szempontból megismételték a csodát, ám más, szintén létfontosságú területen a kiadói nyomás szitává luggatta az egész produktumot. A derék iparos munka végterméke remekül optimalizált, csodás grafikában nyilvánult meg, és mesteri húzás volt, hogy hősünk a böribe télen ment be, de hosszú évek múlva nyáron jött ki, ezzel pedig olyan mértékű hangulatváltásban részesültünk, ami talán példátlan a játékiparban. Ahogy az első részben, úgy most is remekül kidolgozott karakterekkel találkozhattunk, és főleg a némi túlsúllyal küzdő, folyton vidám Joe volt az, aki humorban is vitte a prímet. Nem lehet elfelejteni azt, amikor egy tűzharc előtt azt mondta Vitónak, hogy inkább ő menjen előre, mert kisebb felületet nyújt, és így nehezebben találják el. Illetve szó szerint könnyeket csalt az ember szemébe (a nevetéstől) a játéknak az az epizódja, melyben a félrészeg gengszterek elástak egy fickót, aki napok óta a csomagtartóban rohadt.
Ám nem véletlen írtuk az előbb, hogy a kiadói nyomás nem bánt kesztyűs kézzel a játékkal. Habár az így is érződött, hogy ismét valami igazán nagy ívű sztorit sikerült összedobni, az is nyilvánvaló volt, hogy rendesen megcsonkították, ennek következtében pedig olyan aránytalan fajsúlyúak lettek az egyes fejezetek, mint az Erik a Vikingben a hajó kiegyensúlyozása, mikor hosszas rendezkedés után a kövérek az egyik oldalra, a soványak meg a másikra kerültek. A börtönös rész túl hosszú, és unalmas lett, ami egyébként senkit nem zavart volna, ha mellé az összes többi fejezet is hasonló időtartamban, de pörgősebben nyújtotta volna a játékmenetet. Aztán ott volt az a fiatal gyerek, akit a hotel aljában lőttek szitává, és Joe magából kikelve hisztériázott, amiért a srácból elszállt a lélek. Csakhogy előtte azt a karaktert talán egyszer, maximum kétszer láttuk, tehát bennünk, mint játékosokban semmiféle kötődés sem alakult ki iránta. Így viszont Joe siránkozós mutatványa nem volt több, mint egy ötdolláros szerep valamelyik ócska amerikai gengszterfilmben.
Szintén az elsietett megjelenésnek köszönhető az is, hogy kimaradtak apró, de a játékélményt valószínűleg feljebb tornászó tulajdonságok, mint például a buszozás, és hasonlók. Néhány olyan fícsörön viszont, ami bekerült a játékba, de igazából nem sok haszna volt, az látszott, hogy hosszabb távon lett volna értelme, de így nem igazán volt. Egyszóval, a második rész ha nem is mindenben múlta alul elődjét, azért messze nem volt akkora katarzis, de ez vélhetően nem annak volt köszönhető, hogy a fejlesztők mindössze ennyit tudtak kiizzadni magukból. Sokkal inkább az történhetett, hogy egyszer csak kivágódott náluk az ajtó, és megjelent rajta a cilindert és frakkot viselő, sűrű szivarfüstbe burkolózó kiadó, aki azt mondta, hogy emberek, ennek a cuccnak holnap az utcán kell lenni. A többit pedig már mindenki tudja, ma ezt hívják játékiparnak.
Veteránból lett harmadik
Ezzel el is érkeztünk oda, ahol most tartunk (aranyköpésdíjas falfirkának tűnő mondatot sikerült összehozni). A Mafia III már a jelen játékosainak készül, és míg a GTA V esetében akár az is megtörténhetett, hogy ha nagyon akartuk, csak keveset tudtunk róla megjelenés előtt, ez most nem így van. A Mafia II még kissé szemérmesen takargatta magát, viszont a folytatás szinte minden héten úgy viselkedik, mint a verandán helikopterező random valóságshow-szereplő. Szinte már semmi nincs, amit ne tudnánk róla, és szinte biztos, hogy ha megjelenik, senki nem fogja az ismeretlenség izgató élményét kapni. De ez lehet, hogy csak néhányunkat zavar, a többiek meg inkább örülnek neki.
A harmadik rész szinte az összes olyan hagyománnyal szakít, ami az előző két részt jellemezte, és ez az, ami miatt sokan - jegyezzük meg, hogy eléggé ok nélkül - kiegyenesítették a kaszát, hogy "á, ez akkora trágya lesz, amit egy tandem pótos sem tud elhúzni". Annak ellenére, hogy mifelénk nagy hagyományai vannak a csípőből fikázásnak, ezt még a magukat látóknak hívó jósok sem jelenthetik ki, nemhogy a halandó játékosok. Igen, vége a keménykalapos bűnözésnek, vége a halszálkás öltönyben véghezvitt mészárlásnak, és többé nem a The Mills Brothers, Django Reinhardt, vagy éppen Buddy Holly és Chuck Berry húzzák és éneklik a talpalávalót, sőt, a környezet is jelentősen változik, de attól még lehet nagyon jó az egész. A főszereplő kőkemény figura, aki ezúttal már nem csak a körülmények áldozata, vagy piti fickóból piti maffiózóvá fejlődő emberke, ráadásul afroamerikai fickó, akinek nem csak a poszttraumás háborús sokkal kell megküzdenie Vietnam után, hanem azzal is, hogy az őt befogadó utcai közösséget, időt és energiát nem kímélve eltakarította az olasz alvilág. És hát maga a korszak is izzott a faji feszültségektől, ami külön pontokon erősítheti a drámát.
Itt már nincs finomkodás, nincs móka, mert Lincoln Clay az első pillanattól kezdve bárkinek elvágja a torkát, és onnantól kezdve vége a dalnak. Ez egyben azt is jelenti, hogy az első részt jellemző "csak akkor ölünk, ha nagyon muszáj" jelleg itt felejtős, és bár akadnak, akik szerint nem feltétlen kell rambókéssel elnyesni bárki torkát, a legtöbb videó és FB-on keringő animált gif mégis erre helyezi a hangsúlyt. Ez veszélyes húzás, mert az ős-Mafiásokat eltántoríthatja, de valljuk be, ők mostanra alighanem egy- vagy többgyerekes családapák, és a kiadók szemében marginális volt a jelenlétük akkor, amikor meghatározásra került a játék stílusa és jellemzői. Tetszik vagy sem, el kell fogadni, hogy 2016-ban már nincs igény a tunyulásra, sokkal inkább az akció kell a játékosoknak, és tény, hogy ebben a formájában elfelejthetjük a korábbi részek messze nem pacifista, de mégis valahogy diszkrétebb vérengzéseit.
Ugyanakkor az a fajta környezet, amit a fejlesztők New Bordeaux névvel illetnek, és az 1960-as évek New Orleansáról mintáztak, amúgy sem egy olyan békés környék, hiszen mindamellett, hogy a vietnami háború amúgy is felbolygatta az országot, javában dúl a rasszizmus, és ha feltűnik egy rendőrautó, akkor azt a feketék nem köszönik meg. Ezzel kapcsolatban egyébként talán el lehet mondani, hogy a változtatás az előző két részhez képest hatalmas, de ki tudja, talán pont ezért be is jöhet, mert azt viszont minden eddigi mozgóképes anyagból látni lehet, hogy a helyszín megjelenítésével nem lesz gond. A környezet amúgy is mindig hiteles volt ezekben a játékokban, és a Hangar 13 vélhetően maga sem szeretne belerondítani elődei hagyatékába, mert tudja, hogy a játékosok csak arra várnak, hogy hibát találjanak, és már repkednek is a kövek, még akkor is, ha senki sem mondta, hogy Jehova.
A változástól amúgy sem kell félni, hiszen lehet, hogy pillanatnyi megszokást igényel, de az így bekerülő plusz lehetőségek mind-mind előre viszik a játékélményt. Vegyük példának okáért azt, hogy a sandbox jellegű megoldáson túl a döntéseink is befolyásolják a cselekményt, míg az előző két részben damilon voltunk rángatva, és még csak egy kis kikacsintásra sem volt lehetőség. Itt viszont nagyon sok múlik azon, hogy segítőink között miként osztjuk fel a már megszerzett városrészeket, hiszen ennek megfelelően alakul az ő hangulatuk is. Aki kap, örül, aki nem kap, vicsorog, és ez akár odáig is fajulhat majd, hogy ellenünk fordul egy vagy több segítőnk. Ahogy a fejlesztők is elmondták, ezzel az a céljuk, hogy játékosként eldöntsük, számunkra a hűség, vagy a kapzsiság a fontos, és ennek megfelelően ítéljünk valamelyik segítőnk mellett, illetve ellen.
Röviden összefoglalva, a Mafia III egy új pályán indul, kicsit véresebben, kicsit komorabban, de vélhetően legalább olyan jó sztorival, kidolgozott szereplőkkel, és remek grafikával, mint elődei. És valljuk be, a második részt nem is lesz olyan nehéz felülmúlnia, így nekünk csak annyi a dolgunk, hogy nem ítélkezünk előre, hanem megvárjuk, hogy mivel hozakodnak elő egy hónap múlva. Simán elképzelhető, hogy új királyt avatunk, és azok, akik az első résznél talán még nem is éltek, vagy éppenséggel a járókából hajigálták kifelé a kockafejű Micimackót, meg buta tekintettel csapkodtak, ha betették őket egy lavórnyi meleg vízbe, úgy fognak tekinteni a Mafia III-ra, mint sokan mások 2002-ben a debütáló részre.
