Amikor az ember ír egy terjedelmes előzetest, bemutatva az érkezőben lévő cím jellemzőinek kilencven százalékát, akkor általában gondban szokott lenni, hogy a nem sokkal később boltokba kerülő végleges verzióról ugyan mi az, amit még közölhetne annak biztos tudata nélkül, hogy ismétli önmagát. Nos, a Mafia: Definitive Edition kapcsán ilyenről szó sincs, mert olyan szinten változtak a játékról alkotott benyomásaim a néhány küldetést tartalmazó előzetes, és a pénteken élesedett teljes verzió között, hogy a fal adja a másikat. Éppen ezért ne haragudjatok, de nem fogom újra kirészletezni, hogy a grafika gyönyörű, az autózás fizikája és a tűzpárbajok jellege nagyjából egy az egyben át lett emelve a harmadik részből. Akinek valamiért kimaradt az előzetes, olvassa el ízibe, benne van minden, amit ezekről tudni kell és lehet, mert itt most egészen másról lesz szó.
Ez a Tommy nem az a Tommy
Annyi mindent lehet mondani a valóban fundamentumaitól újragondolt címről, hogy elég nehéz kitalálni, honnan is kezdjük. El kell ismernünk, a Hangar 13 jó oldalról közelítette meg a munkát, mivel a bő 10 órányi szórakozást nyújtó játék neuralgikus pontjain érezhetően javítottak. Az előzetesben kritizáltuk, hogy a szereplők úgy külsőleg, mint tulajdonságaik és szinkron terén is teljesen más emberek lettek. Akkor ez fájt egy kicsit, hiszen a 2002-ben megjelent klasszikus emléke élénken él az agyunkban, és abban egy olyan Tommy van, aki tényleg rosszkor volt rossz helyen, és tulajdonképpen nem tehet arról, hogy tömeggyilkos lett.
Kritizáltuk, hogy a felújított változatban már alapból egy tökös figura, aki tud bánni a fegyverrel, és képes először ütni, aztán kérdezni. Nos, tévedtünk, mert jelen írásunk alanyának Lost Heavenje nem az a Lost Heaven, amit 18 évvel ezelőtt megismertünk, még ha térkép szerint ugyanúgy is épül fel. Ez a város, amivel most találkozunk, a színfalak mögött velejéig romlott, amit az alvilág ural korrupt rendőrökön, jelentős pénzösszegeket elfogadó politikusokon, és mézesmázos mosolygásuk mögött hidegvérrel pusztító keresztapákon keresztül.
És ebben az egészen az a leginkább zseniális, hogy minderre valójában nem kapunk direkt utalásokat, tehát senkinek nem fogunk kenőpénzeket adni, nem gyilkolunk politikai megrendelésre, mégis tudni fogjuk, Salieri és Morello hogyan mozgatja a szálakat az imént említett ismérvek mentén. A Hangar 13 hiába csinált Paulie-ból egy felpuffadt arcú Ray Liottát idióta hanggal, és viszonylag egyszerű gondolkodással, a történet egy pontján kiderül, Paulie több, mint hisszük. Tisztában van vele, hogy a Don és a többiek számára valamilyen szinten csak egy hasznos idióta, ám neki is van egy dédelgetett terve, amivel meg szeretné mutatni, hogy nem csupán Salieri öltönyben és keménykalapban a ravaszt meghúzó mutatóujja.
Ha azt mondjuk, hogy a 2002-ben megjelent rész karakterei szépen kidolgozottak voltak, akkor csak súroljuk a felszínét annak, amit most tapasztalunk. Nagyon szépen elválik, hogy a Tommy, Paulie, Sam trióban kinek mi a feladata, és kit miért tart Don Salieri, és itt elérkezünk ahhoz a ponthoz, hogy helyreigazítást közöljünk: az előzetesben tévesen állítottuk, hogy a taxisofőrből hidegvérű gyilkossá avanzsált Tommy főnökéből egy nagypapát gyúrtak. Habár a Don elsőre valóban úgy néz ki, mint aki gyerekeiként kezeli kedvenc embereit, és csak a legszükségesebb esetben folyamodik kényszerítő eszközökhöz, ez egyáltalán nem így van. A történet egy pontján látni fogjuk az igazi énjét, amikor kibújik belőle valódi önmaga, és a vérszagot megérezve úgy veti magát a Morello családra, mint egyszeri vásárló fekete pénteken az olcsó laptopra.
Sok beszédnek nem sok az alja
A fejlesztők nem spóroltak a beszéddel, sem pedig az átvezető videókkal, és ez így is van jól, mivel nem csupán töltelékdumákat és jeleneteket kapunk, hanem valódi információkhoz jutunk. A szereplők párbeszédei, az eredetiben látottnál lényegesen hosszabbra nyúló minimozik mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ténylegesen megértsük a cselekményt. Nem mintha merő zagyvaság lett volna az, amit a cseh srácok a kétezres évek elején összehoztak. Dehogy, ilyenről szó sincs.
Sokkal inkább úgy kell mindezt elképzelni, hogy még érthetőbbé válnak az egyéni motivációk, és azok a történések, melyek az eseményeket visszafordíthatatlanul befolyásolják. Kidolgozottabbá, követhetőbbé válik például Frank, a Don régi barátjának és könyvelőjének szála, és az is, hogy Tommy miért ül 1938-ban egy nyomozóval szemben, a család szennyesét teregetve.
Sőt, magának a nyomozónak a jelenléte is érthetőbb, hiszen míg az eredeti részben szinten csak ücsörgött, és hallgatott, most szerves része annak, hogy Tommy maga is megértse, valójában mennyire csak egy fogaskerék volt a gépezetben.
Vagy vegyük alapul a hoteles jelenetet, amikor Tommynak egy örömlányt is el kell intéznie. Habár a végkifejlet ugyanaz, mint a klasszikusban, már előtte meg van támogatva, hogy főszereplőnk miért is hoz olyan döntést, amilyent. És tulajdonképpen minden egyes fejezetet sorolhatnánk, mert mindenütt plusz információkhoz jutunk. Ami talán a legfontosabb, hogy bár az eredetiben sem zavart senkit, hogy szereplőinket a legádázabb tűzharcok, tucatnyi maffiózó vagy éppen egyenruhás legyilkolása után sem hajtja minden erejével a bűnüldözés, most arra is választ kapunk, hogyan lehetséges mindez. Tommy és Sarah viszonya is több részletet kapott, de azért még így is elég suta az egész, viszont legalább már tudjuk, hogy van, és nem csupán egyfajta folyamatos légyottok sorozata.
Engedd el!
A közcímként használt mondat egy kedves ismerős száját hagyta el néhány éve, miután a svédasztalos vacsorán kiesett a kezéből a salátástál, de most is nagyon aktuális azok számára, akik már rongyosra játszották a 2002-ben megjelent eredetit. Ezt kell tenni, srácok, elengedni. Igen, mi is fanyalogtunk az előzetesben, hogy minden megváltozott, és még az autórádió zenéi sem ugyanazok, de a franc essen bele, ez, amit most látunk, hallunk, játszunk, és átélünk, így van rendben. Tekintve, hogy a Mafia: Definitive Editiont valóban az alapjaitól kalapálták újra, sokkal feszesebb, agresszívebb, brutálisabb játék lett, annak ellenére, hogy nem szakadnak végtagok, és nem fröccsennek a szabad levegőre a belek. Márpedig a zenének ehhez kell illeszkednie, és ahogyan a klasszikusban, úgy most is csodálatosak a nagyzenekari darabok.
Abszolút passzolnak az aktuális jelenethez, rengeteget tesznek hozzá a játékélményhez, tehát ha igazán élvezni szeretnénk a játékot, ne legyünk a reklámban morgó nagypapák, hogy régen bezzeg minden jobb volt. Dehogy volt jobb, hiszen nézzük csak meg, ugyanabból a játékból 2020-ban mit lehet kihozni kis odafigyeléssel. Plusz egyébként is eltelt 18 év, a mai közönségnek nem arra van szüksége, mint annak, aki újságolvasás közben az őszülő mellkasszőrét csavargatja.
Az, aki 2002-ben magától még enni sem tudott, mára nagykorúvá vált, CoD-okon, Battlefieldeken, GTA V-ön nevelkedett, és számára, ha mindössze egy grafikai újjászületésről lenne szó, nem sok értéket képviselne a Definitive Edition a maga tempójával, és szűkre szabott, nem is túl jól szinkronizált párbeszédeivel, vértelen képi világával.
Nekünk pedig, akik nosztalgikus érzéseket táplálunk a Mafia iránt, kutya kötelességünk elvonatkoztatni attól, és elismerni, hogy amit kaptunk, semmivel sem rosszabb annál, mint amit anno az Illusion Softworks elénk tett.
Pluszok és mínuszok
Említettük, hogy a továbbra is rendkívül lenyűgöző és nagyívű sztorit még alaposabban kifejtették, mint az eredetiben, ám mégis akadnak furcsaságok, és ezek leginkább Tommy szerelmi életéhez köthetők. Mert bár Sarah jobban illeszkedik a képbe, valahogy mégis túl ritkán bukkan fel ahhoz, hogy indokolt legyen a leánykérés, és az azt követő dolgok. Talán ott lehet a bibi, hogy a Hangar 13 igyekezett belevinni olyan szálat is a történetbe, ami megmutatja egy maffiózófeleség helyzetét, de ez nem igazán sikerült, tekintve, hogy ezt már a stúdió íróinak kellett kitalálniuk, mivel a klasszikus forgatókönyv nem tartalmazta.
Talán ezért is furcsa, amikor az egyik küldetés végén Tommy hazamegy, és meglepődve tapasztaljuk, hogy van egy családi háza; valahogy indokolatlannak érezzük még akkor is, ha tudjuk, hogy emberek megölésével elég jól lehet keresni.
Még mindig a történetnél maradva: a végén kapott egy nem is olyan kis pluszt, ami a klasszikusban nyomokban sem volt felfedezhető, de nem tudjuk eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. Természetesen nem írjuk le, mi ez, de a veteránokban talán fura gondolatokat kelthet, hogy a fejlesztők az igazságérzetre kívánnak hatni. Mindössze ennyi, amit negatívumként el lehet mondani, mert minden másban valóban még jobb lett a játék, mint ahogy ismertük. Nem rossz gondolat például, hogy a régi börtönt a fejlesztők hajléktalanokkal töltötték meg, ugyanakkor Bertone műhelyében a játék ideje alatt csak egyszer jártunk, most nem dobott mellékküldetést a sztori.
Összességében tehát elmondható, hogy elnézést kell kérnünk a Hangár 13-tól, amiért nem bíztunk a fejlesztőkben, és azért is, mert az előzetest túlzottan átitatta a nosztalgikus ragaszkodás. Nagyon szépen teljesített a csapat, még többé, még jobbá, még teljesebbé tette azt a csodát, amit 2002-ben átélhettünk. És bebizonyította azt, hogy tud ám, ha akar, csak annyi kell, hogy kapjon kész forgatókönyvet, 18 évvel ezelőtt már bejáratott világot, és kidolgozott szereplőket. Mert így a többit már simán megoldja.
