Közeleg a tél. Mármint tényleg, pont ma ér véget a naptári nyár, pár hónap múlva pedig ha kilépünk a lakásból, úgy érezzük majd, mintha egy fagyott bolygó felszínére léptünk volna. Annyi biztos, hogy Jim Peyton, a Lost Planet 3 főszereplője tudja, miről van szó, neki is deres lett a szakálla, amikor először utazott az E.D.N. III-ra, hogy segítsen a NEVEC nevű szervezetnek a bolygó rendkívül értékes anyagát, a T-energiát kitermelni. Azt viszont nem tudhatta, hogy munkája pont annyira lesz unalmas, mintha lapokat kellene fénymásolnia egy szerkesztőségben. Nálunk legalább meleg van.
Megint elveszett
Nem először járunk az E.D.N. III-on, és nem is mi voltunk az elsők, akik a felszínére léptek a Lost Planet sorozat előző részeiben. A Lost Planet 3 sztorija az előbbieknél kb. 50 évvel korábban játszódik. Amerikánusok elindulnak az űrbe, hogy egy új, élhető bolygót találjanak az emberiség számára. Nyilván azt sikerül kiválasztaniuk, ahol borzalmas hóviharok nehezítik a túlélést, de az élethez szükséges feltételek legalább adottak, kicsit kell csak formálni, és minden rendben lesz. Itt a NEVEC még nem főgonosz, a cég látszólag azon dolgozik, hogy hőállomásokat telepítsen, az őslakos akridok (bogarak narancssárgán világító gyenge pontokkal) viszont nem annyira örülnek ennek. Jim akaratán kívül ébred rá, hogy valami nincs rendben, nem is kezd magánakcióba, hogy kiderítse az igazságot - a sors ugyanakkor közbeavatkozik.
Ez a játék egyik erőssége: a főszereplő nem holmi abszolút májer, aki a fogával tépi ki az akridok hőzsákját, csak egy egyszerű munkás, aki végzi a dolgát, és csak akkor kérdez, amikor nagyon muszáj. Videóüzenetben kommunikál feleségével, aki a gyermekükkel ül otthon. Mind a színészi munka, mind a jelenetek koreográfiája dicséretet érdemel, ezekkel sikerült a Spark Unlimitednek elérnie, hogy érdekeljen Jim sorsa, élete; nem azonosulunk a karakterrel, de törődünk vele. És ez így van jól.
Az előre renderelt átvezetők remekül vannak megcsinálva, azt kívánjuk, bárcsak animációs film készülne a játékból - aztán jön az, ami nevetségessé teszi az egészet. A CGI és in-game motorral megalkotott jelenetek között hirtelen, indokolatlannak tűnő váltás van, ami némileg ront az élményen. Oké, valószínűleg korlátozott volt a költségvetés, de nem jól osztották el a pénzt, annyi biztos.
Inkább magamat lövöm le
A kiváló sztori viszont nem teszi jó játékká a Lost Planet 3-at. Néhány kivételtől eltekintve a fő küldetések is olyanok voltak, mintha mellékküldetések lennének. Indulj el, juss el ide, csináld meg ezt, aztán majd lesz valami. Az űrrovarokkal való harc rettenetesen unalmas, és ugyan a gyenge pontok megjelölése kimondottan tetszett, a változatosság hiánya már annál kevésbé. A fegyverarzenál sem bőséges, a fejlesztési lehetőségek a „nagyobb tár-gyorsabb újratöltés” tengelyen mozognak. Amikor az ember kedvenc gyilkolási módja a gránátok akridok szájába dobálása lesz, az nem jelent túl jót.
A riggel való harc szintén gyenge: a nagyobb akridokat alapjáraton nehéz megsebezni, ehelyett amikor támadnak, el kell kapni valamelyik végtagjukat, majd a fúróval megfelelően célozva lehet csökkenteni életerejüket. A rigek munkagépek, ez rendben is van, nem is hiányoznak róluk a gépfegyverek, de azért ha megmarkolhattunk és falhoz csapkodhattunk volna egy akridot (úgy, hogy ő nem támad), mindjárt nem lennénk ilyen búsak.
A Lost Planet 3 tipikusan az a játék, amit a történet mentett meg attól, hogy az 50 pont alattiak kategóriájában végezze. A játékidő nagyjából 15 óra, de ha a csatajeleneteket nem húzzák el ennyire, nagyjából feleennyi idő alatt is teljesíthető lenne. És azzal is bőven megelégedtünk volna. A következő GameStar magazinban egy két oldalas tesztet olvashattok majd a Lost Planet 3-ról, melyben beszámolunk arról is, hogy mit nyújt a többjátékos mód.
