Elsősorban a Quantic Dreamnek, valamint a Telltale Gamesnek köszönhetően létrejött az utóbbi években egy olyan vadhajtása a kalandjátékoknak, amely a fejtörők és feladványok helyett a történetmesélésre, a karakterek jellemfejlődésére helyezi a hangsúlyt. Jellemzően kétféle megvalósításban találkozhatunk velük: ha nem teljes értékű játékként kerülnek kereskedelmi forgalomba, akkor hosszabb-rövidebb epizódokra szabdalva ismerhetjük meg a történetet.
Az utóbbi megoldás kísértetiesen emlékeztet a szerializált tévésorozatokra, azaz a pilot megismerteti a nézővel/játékossal a szereplőket, felvázolja az alaphelyzetet, finoman sejteti az évad egészén átívelő konfliktus mibenlétét, és mintegy mellékesen elveti a további bonyodalmak magvait. Lássuk, hogyan teljesít e tekintetben a Life is Strange első epizódja, melynek igencsak beszédes alcíme magyarul azt jelenti:
Selyemgubó
Történetünk főhőse Maxine Caulfield, aki ötéves Seattle-i tartózkodás után tér vissza szülővárosába, a festői szépségű Arcadia Baybe. No nem mintha ott akarta volna hagyni a vibráló nagyváros nyüzsgését, döntése hátterében sokkal inkább egy ösztöndíj áll. Felvették a jó hírű Blackwell művészeti magánakadémiára, ahol az egyik leghíresebb kortárs fotóművész, Mark Jefferson szárnyai alatt folytathatja tanulmányait. Max egy kicsit félénk, gátlásos lány benyomását kelti, akinek nehezére esik beilleszkedni. Madárcsontú, nem kimondottan nőies típus, ami egy külsőségekre fokozottan érzékeny környezetben nem feltétlenül előnyös. Értelemszerűen a gazdagok és szépek könnyebben érvényesülnek az akadémián, pláne, ha a család az intézmény támogatói közé tartozik. Aki alaposabban is megismerné őt, olvassa el a naplóbejegyzéseit, így világossá válik majd számára, hogy csak azért, mert valaki nincs annyira szem előtt, mint egy bálkirálynő vagy szurkolólány, még igenis lehet izgalmas és érdekes személyiség.
Hősnőnk 18. születésnapjára nem mindennapi ajándékot kap: szemtanúja lesz egy tragédiának, s amikor megpróbál közbelépni, a legfurcsább déjà vu érzés keríti hatalmába, amiben valaha is része volt. Ráébred arra, hogy visszaforgathatja az idő kerekét, noha képességének megvannak a maga korlátai. Ettől a ponttól kezdve ő maga válhat azzá a hétköznapi hőssé, ami a fotósokat épp lázban tartó pályázat témája. És ha már ennyire központi téma a fényképezés, akkor időnként megörökíthetünk pár érdekes pillanatot Max polaroidjával.
Bár visszacsinálhatnám!
Emlékeztek még a Remember Me című, finoman szólva is megosztó játékra? Hideget és meleget egyaránt kapott a Dontnod első alkotása, de abban szinte mindenki egyetértett, hogy a memóriaremixelés mint játékelem üdítően újszerűen hatott, ugyanakkor elkeserítően kihasználatlan maradt. Vélhetően többen gondolnának most jó érzéssel vissza rá, ha az említett játékmechanizmust részesítették volna előnyben a fejlesztők az unalomba fulladó monoton csihipuhi helyett. Míg Nilin 2013 nyarán mások emlékeibe piszkált bele, addig Max saját magát tudja visszaküldeni az időben.
Képességének hatótávolsága legfeljebb az utoljára rögzült mentési pontig terjed, de minden azt követő cselekedetünket semmissé tehetjük, hogy újból nekifussunk, ha nem vagyunk elégedettek a kívánt eredménnyel, vagy elbizonytalanodnánk.
A játék előzékenyen a tudtunkra adja, amikor egy-egy tettünk nem marad következmények nélkül. Az igazán fontos és a cselekményt hosszú távon befolyásoló történéseket úgy ismerjük fel, hogy Maxine magában megkérdőjelezi választása helyességét. Persze ez is csak arra való, hogy elbizonytalanítsa a játékost, aki azon parázik, hogy vajon jó ötlet volt-e bemószerolni az igazgatónál az egyik legbefolyásosabb család sarját, vagy inkább hallgatnia kellett volna az incidensről.
Az idő visszatekerését csevegés közben és különféle feladatok megoldásához is igénybe vehetjük. Kínosan végződött egy beszélgetés? Sikerült bolondot csinálnunk magunkból mindenki előtt? Nosza, tekerjük vissza az időt, és legközelebb mondjunk valami okosabbat, szellemesebbet, a helyzethez jobban illőt. Ha pedig hozzá szeretnénk férni valamihez, de az bénázásunk okán beesik a mozdíthatatlan szekrény mögé, akkor az idő kerekét visszapörgetve betolunk egy kartonlapot a bútor alá, még mielőtt lepottyanna a megszerezni kívánt tárgy.
Egyszerű és remekül működő mechanizmus, aminek egyetlen hátulütője, hogy megöli a hasonszőrű játékokra jellemző feszültséget. Ha úgy érzem, hibát követtem el, egyszerűen csak Maxine különleges képességéhez fordulok. Mindazonáltal eddig úgy tapasztaltam, hogy döntéseinknek valóban van következménye (ezen tessék most elgondolkodni, kedves Telltale). Sokféleképpen alakulhatnak a dolgok, meglátásom szerint még a Maxszel ellenséges diáktársak attitűdjén is változtatni lehet, ha ügyesen keverjük a lapokat.
Te is így emlékszel?
Miközben a Dontnod kínosan ügyelt arra, hogy hitelesen adja vissza egy bentlakásos iskola hangulatát, más területeken kifejezetten trehány munkát végzett. Az ajakszinkron például botrányosan rossz, olyan, mintha csak egy nyelvhez (vélhetően) franciához igazították volna, minek köszönhetően egyáltalán nincs összhangban a szájmozgás az elhangzott szöveggel. Azt is furcsának – bár kevésbé zavarónak – találtam, hogy a nem játékos karakterek helyváltoztatás közben nem érzékelik a szkript által meghatározott útvonalon tartózkodó Maxet, azaz simán átmegy rajta a gördeszkás srác vagy a folyosó padlóját sikáló gondnok.
Csupán némi sorjázás kellett volna még a tökéletességhez, mert az enyhén stilizált ábrázolásmódba és a kellemes zenékbe (Syd Matters egy zseni) ha akarnék, sem tudnék belekötni. Tetszett a milliónyi popkulturális kikacsintás, az, hogy a diákok aktívan használják a közösségi médiát, sulis szlengben beszélnek. Kár, hogy kicsit rövidre sikerült a Chrysalis, hiszen nem egészen két óra alatt végig lehet rohanni rajta. Én viszont azt javasolnám, hogy kényelmes tempóban barangoljátok be az összes helyszínt, vizsgáljatok meg mindent, és akkor sokkal többet megtudtok a játék helyszínéről, szereplőiről, valamint nem maradtok le az olyan faliújságos poénokról, mint a cicás képekkel telezsúfolt tablet kálváriája.
A történet lassan indul be, s ez akár el is veheti egyesek kedvét a folytatástól. Engem viszont érdekel, hogy milyen irányba fejlődnek a régi és az új barátságok, tényleg sáros-e az, aki gyanúsan viselkedik, illetve mi történt Rachel Amberrel, a Blackwell legnépszerűbb diáklányával. Erős a gyanúm, hogy jó helyen kapirgál, aki Laura Palmerrel vél párhuzamot felfedezni.
Meddig kell még várnunk?
Az epizodikus formátum esetében létfontosságú, hogy a folytatások kiszámíthatóan, rendszeres időközönként érkezzenek. Elég csak az egész „daraboljuk szét a játékot, mert akkor nem tart olyan sokáig a fejlesztés, és hamarabb tudjuk kiadni az egyes részeket” irányzatot elindító Valve-re és a Half-Life 2 epizódjaira gondolnunk. Az még szomorúbb, amikor az első felvonás sikerétől függ a későbbiek sorsa (SiN Episodes, valaki?). A Dontnod szerencsére semmit sem bíz a véletlenre, hathetente érkezik egy-egy újabb rész függetlenül attól, hogy teljesít a Chrysalis. Így legalább biztosan megtudjuk, miként alakulnak Max dolgai a továbbiakban, ráadásul a kiadó nem zárkózik el a dobozos megjelenéstől sem azt követően, hogy mind az öt epizód napvilágot látott.
