Határtalanul elfogult vagyok a Life is Strange-dzsel kapcsolatban. Annak idején komolyan meg kellett erőltetnem magam, nehogy irreálisan magas pontszámra értékeljem az első évad epizódjait. Nyilvánvaló hibái, egynémely átgondolatlan játékmechanikai megoldása és elbaltázott ajakszinkronja dacára könnyedén magával ragadott. Stílusos látványvilágával és fülbemászó dallamaival elbájolt, s míg én bambán vigyorogva sétálgattam a Blackwell művészeti akadémia folyosóin vagy Arcadia Bay hangulatos utcáin, a háttérben már ácsolták az emocionális hullámvölgyekkel és csúcspontokkal szabdalt hullámvasút tartószerkezetét. Többet sírtam, mint amikor két idősebb diák elcsórta a büszkén - és nem mellesleg ostobán - mutogatott matchboxomat elsőben, az ügyeletes tanár pedig nem hitt nekem.
Öribarik
A Before the Storm első epizódja a Life is Strange eseményei előtt három évvel veszi kezdetét. Max, az első évad hősnője ekkor már Seattle-be költözött családjával, a távolság pedig láthatóan kikezdte Chloéval ápolt barátságát. A lázadó korszakát élő lány egyébként is gyűlöli az egész világot; két éve már annak, hogy autóbalesetben elveszítette az apját, de még mindig nem tudott továbblépni, miközben anyja már készen áll egy új kapcsolatra.
A legjobb pillanatban robban be az életébe Rachel Amber, a Blackwell legmenőbb diákja, akibe titkon mindenki szerelmes egy kicsit. Olyan enigmatikus figura, mint Laura Palmer volt a Twin Peaksben. Kettejük kapcsolata és Chloe jellemfejlődése áll a történet fókuszában, amely teljesen mellőzi a misztikumot, és hétköznapi problémákkal szembesíti szereplőit. Kényelmes, már-már lusta tempóban csordogál a cselekmény, s noha olykor-olykor elérzékenyültem, egyelőre még nem váltott ki belőlem szélsőséges érzelmeket. A Chloe-Rachel páros bimbódzó barátsága kapcsán viszont csorbát szenvedett az írók arányérzéke, mert oly viharos gyorsasággal mélyül el, hogy attól hiteltelenné válik; noha személyiségük és elfogadás, illetve megértés iránti vágyuk arra predesztinálja őket, hogy öribarik legyenek.
Az én pofám nagyobb
Már a bejelentés pillanatában egyértelmű volt, hogy ez alkalommal időmanipuláció nélkül kell boldogulnunk, nem tekerhetjük kedvünk szerint előre-hátra az eseményeket, akár egy VHS-kazettát. Ennek következtében döntéseink elvben nagyobb jelentőséggel bírnak, az esetlegesen vétett hibák pedig jóvátehetetlenek. És ha minden igaz, egynémely választásom eredménye csak a következő epizódok valamelyikében érik majd be. Ajánlom, hogy így legyen.
Nagyon tetszett még az ún. backtalk, amely nem szó szerinti visszapofázást jelent ebben az esetben, hanem csupán annyit, hogy Chloe a reá jellemző vehemenciával száll vitába valakivel. Az illető mond valamit, nekünk pedig néhány másodpercünk van arra, hogy rányomjunk valamelyikre a felkínált válaszlehetőségek közül. Addig ütköztetjük érveinket a szópárbajban, míg egyikünk felül nem kerekedik a másikon. Időnként elég egyértelműnek tűnik, hogy milyen hangnemet kell megütni, máskor viszont csak találomra böktem rá a reakciók egyikére. Ennek ellenére szórakoztató és részemről szívesen látott játékelem, ráadásul néhány kivételes szituációt leszámítva teljességgel opcionális.
A második évaddal és vámpíros RPG-jével elhavazott Dontnod helyére beugró Deck Nine csapata egyelőre boldogulni látszik a kihívással. Laikus szemmel észre se venni, hogy az Unreal motort lecserélték Unity-alapokon nyugvó saját megoldásukra. Mindezt úgy, hogy a széria - most már nevezhetjük így - jellegzetes hangulatát meghatározó képi világot sikerült megőrizniük, és ugyancsak szerencsés kézzel válogatták össze a játékidő három-négy órája alatt felcsendülő zeneszámokat is.
