Hosszú utat jártunk be azóta, hogy 2018 szeptemberében fenekestül felfordult egy mexikói-amerikai testvérpár élete. Sean és Daniel Diaz menekülni kényszerültek a hatóságok elől, amikor egy szerencsétlen félreértés és egy túlzottan izgága rendőr pánikja tragédiához vezetett. Talán nem épp az volt az adott helyzetre adott legjobb válasz, hogy a srácok átvágjanak a fél országon, és apjuk szülővárosában keressenek menedéket. De ha már így alakult, velük tartottunk, és az idősebbik fivért irányítva mindenki saját belátása szerint mutathatott példát a természetfeletti erőknek parancsoló öcskösnek, miközben rendületlenül haladt előre a finálé felé.
Egy lépésre a szabadságtól
A Haven Point-i kitérő után egy hippikommuna fogadja be a srácokat, ahol kipihenhetik fáradalmaikat, megpróbálhatják helyrehozni azt, ami elromlott. Diazék szemszögéből nézve teljesen érthető, ha szusszanásra vágynak, ám a türelmetlenebb természetű játékosok hamar beleunnak a nagyrészt opcionális tereferébe, szinte kizárt, hogy lekösse őket a lakókocsikban és kalibákban élő közösség tagjainak megismerése. Miközben kincskeresősdit játszottam Daniellel, és segédkeztem egy kortárs műalkotás létrejöttében, még engem is meglegyintett az unalom szele. A legjobb pillanatban bukkant fel egy halványan ismerősnek tűnő figura, aztán amikor a helyükre zökkentek a fogaskerekek a fejemben, és beugrottak a hozzáfűződő emlékek (még az első évadból), akkor tátott szájjal álmélkodtam, és lelkesen tapsikoltam.
Értékeltem a cameót, a megható és érzelmes pillanatokat, amelyek azt sugallták, minden rendben lesz, akár még jó véget is érhet a történet, de az ólomlábakon járó cselekmény folyton visszarángatott a valóságba. És régen rossz, ha az ember játék közben folyton az óráját lesi. Kész szerencse, hogy az epizód utolsó harmadára felgyorsulnak az események, ám sajnos az abban megjelenő társadalomkritikáról süt, hogy sztereotípiákból táplálkozik, bántóan leegyszerűsít komplex és bonyolult kérdéseket. Ezenfelül az írógárda meg sem próbál megoldást kínálni a felvetett problémákra.
Itt a vége
Érzek némi irigységet azok iránt, akik türelmesen kivárták, hogy mind az öt epizód megjelenjen, így most azokat megszakítások, hónapokig tartó kényszerszünetek nélkül játszhatják végig. Remélem, sikerült elkerülniük a spoilereket, a kedvükért magam is tartózkodom tőlük.
A Life is Strange 2 road movie jellegének tudom felróni, hogy folyton cserélődnek a mellékszereplők, és hiába akadnak közöttük olyanok, akiket jobban meg szeretnék ismerni, ha már tovább is állnak, mielőtt érzelmi kötelék alakulhatna ki. De legalább a Dontnod rá tudott cáfolni félelmeimre, a végére összefésülte döntéseim következményeit, így nem azzal a kellemetlen érzéssel vettem búcsút a Diaz testvérektől, hogy mindegy volt, mit csináltam, mert igenis számított. Így aztán több érvet tudok felsorakoztatni a második évad mellett, mint ahány ellene szól, bár képtelen volt kitúrni szívemben elfoglalt helyéről az elsőt. Még annak ellenére sem, hogy Sean és Daniel történetének lezárása érettebb, csiszoltabb és életszerűbb, akármelyik permutációját is nézem.
