Ez lenne Trump Amerikája, emiatt a nagy hűhó? - fogalmazódott meg bennem a kérdés. Néhány megjelenés előtti cikk kapcsán futottam bele olyan kommentelők vádjaiba, akik még nem is játszhattak a Dontnod legújabb alkotásával, de vaskos véleményük már volt róla. Szerintük a Life is Strange 2 liberális propaganda, elfogultan és egyoldalúan mutatja be, hogy milyen ma színes bőrűként élni az Egyesült Államokban. Nos, az első epizóddal töltött nagyjából három-négy óra után megállapítható, hogy a fejlesztők üzenete egyértelmű, de korántsem ez határozza meg a Roads nyújtotta élményt. A társadalomkritikának pedig mindig is volt helye könyvekben, zenében, filmekben. Miért pont a videojátékok jelentenének kivételt?
Amerikai rémálom
A Diaz család korántsem tökéletes, de a nehézségek dacára kellemesnek tűnő élete fenekestől felfordul, amikor egy félreértés tragédiába torkollik. Az egyik percben még a közelgő halloweenre készül a kilencéves Daniel, miközben gimnazista bátyja, Sean egy sokat ígérő házibuli előtt áll, ahol végre összejöhetne a kiszemelt lánnyal. A másikban már egy pánikba esett rendőr kibiztosított fegyverével néznek farkasszemet, nem sokkal később pedig úgy fest az utcájuk, mintha tornádó söpört volna végig rajta. Sean abban a végzetes, sorsfordító pillanatban döntést hoz: hátára kapja a táskáját, felnyalábolja öntudatlan kisöccsét, és hanyatt-homlok menekülni kezd. Tette nem feltétlenül észszerű, ám igazságtalanság volna egy erős érzelmi megrázkódtatáson átesett tinédzsertől elvárni, hogy hideg fejjel gondolkodó profi bűnözőként a sokkal közelebbi kanadai határ felé vegye útját a Seattle-től 2000 kilométer távolságban fekvő Mexikó helyett. Így viszont négy további epizódon keresztül kísérhetjük figyelemmel a testvérpár sorsát, azt, hogy Sean miként gondoskodik öccséről.
Itt jövünk képbe mi, ugyanis az idősebbik fivért irányítva rajtunk (is) múlik, hogy mi történik a srácokkal, leginkább Daniellel, aki figyel, és tanul. Ha azt látja, hogy lopunk, ő is úgy tesz majd, ha hazudunk neki, ám rájön, megrendülhet a belénk vetett bizalma, ha minden konfrontációt erőszakkal akarunk elintézni, akkor vélhetően ez lesz számára is a követendő út. Persze csak a későbbiekben derül majd ki, hogy mekkora mértékben formálhatjuk az amúgy szeretni való kölyök személyiségét. És mivel a The Awesome Adventures of Captain Spirit végén felfedett természetfeletti erő az övé, közvetlen hatásunk nincs rá, emiatt is fontos lehet, hogy milyen példát mutatunk neki. Érdekes, hogy a bizonytalan jövőjű The Walking Dead: The Final Season is hasonló irányba indult el Clementine és AJ viszonylatában.
Az első állomás
Sokunk szemében elválaszthatatlanul összefonódott Max és Chloe a Life is Strange-dzsel, de van még hely mások számára is ebben az univerzumban, történeteik pedig ugyanúgy érdemesek a figyelmünkre. Kezdeti távolságtartásom néhány perc alatt elillant, majd azon kaptam magam, hogy törődöm a testvérekkel, érdekel a sorsuk, és éppúgy segíteni akarok nekik, ahogy a fura fickó, aki zavarba ejtő honlapokat böngész a laptopján. Azt vártam a második évad nyitányától, hogy megríkasson, felháborítson, vagy elborzasszon, kerüljön bármibe, de váltson ki belőlem valamilyen érzelmet, a Roads pedig mindezt maradéktalanul teljesíti is. És felettébb örömteli, hogy mellette még látványos fejlődést produkálva megszabadult elődje több zavaró hibájától is. Az első évad teljesen szétcsúszott ajakszinkronja halványuló emlék csupán, miközben észrevehetően javult a szereplők mimikája is. Kimondottan tetszetős az összkép, már amennyiben az ember kedveli a szériára jellemző, nem teljesen realisztikus ábrázolásmódot.
