Bármennyire nehéz is a valóságban elnyerni a hölgyek szívét, aki nem játszott legalább egy Leisure Suit Larry játékkal, annak bizony fogalma sincs a csajozás árnyoldalairól. Az Al Lowe fejéből kipattant balszerencsés amorózó már több mint harminc éve próbál ellenállhatatlan humorával bemászni a pixelbugyikba, ez idő alatt pedig játéktörténeti ikonná avanzsált, aki - elnézve az utóbbi tíz év hullámzó minőségű próbálkozásait - látott már szebb idomokat is. Öt év telt el azóta, hogy Lowe megpróbálta felmelegíteni a kultikus első részt (Leisure Suit Larry: Reloaded), most pedig egy beszédes nevű német fejlesztőcsapat, a CrazyBunch úgy érezte, hogy ideje friss vért pumpálni a franchise-ba, így defibrillálták a videojátékos szoknyavadászt.
Szegény ember Casanovája
A feltámasztás pedig szó szerint értendő. A Wet Dreams Don't Dry elején ugyanis hajadonhajhászó hősünk, a '80-as évekből hátra maradt Larry Laffer napjainkban tér magához egy laboratóriumban, amikor a 21. századhoz mérten már javarészt virtuálisan történik a randizás, és az emberek sokkal elfogadóbbak az LMBT-kapcsolatokkal szemben is. Fedetlen keblek után vágyakozó barátunk pillanatok alatt Lefty régről ismert bárjában és egy nagy kaland kezdetén találja magát, amikor a mosdóban kihalász a trutyiból egy telefon-prototípust, majd megismerkedik álmai nőjével, aki után azonnal csorogni kezd a nyála. Csakhogy az Apple-t kifigurázó cégnél, a Bill "BJ" Jobs mellett dolgozó Faithet nem könnyű táncba hívni: csakis akkor adja be a derekát, ha előtte Larry bizonyítja rátermettségét egy randiappon, a Timberen. A múlt századi csajozógépnek több sem kell ennél, hatalmas (nyelv)csapásokkal veti bele magát a mély vízbe, hogy a remény kedvéért horogra akassza a legkülönfélébb küllemű, hátterű és habitusú halacskákat.
A fejlesztők érezhetően megpróbálták úgy belőni az alapkoncepciót és a játékmenetet, hogy a széria sokat tapasztalt veteránjai és a Laffer névvel még csak most ismerkedő pajzán kalandorok is egyaránt megtalálják a számításaikat, így megmaradtak a már jól bejáratott point and click műfajnál és a tárgyakat egymással, valamint a környezettel kombinálós módinál. Noha a görgetés hatására előhozható inventory egy idő után frusztrálóvá válhat, a rejtvények és rejtélyek viszonylag logikusan vannak összeállítva, így némi agyalással és fantáziával (no meg a cuccok leírásának elolvasásával) többnyire könnyen továbbguríthatjuk az események kerekét. Számos részletgazdag, gondosan kidolgozott helyszín várja, hogy felfedezzük titkait, a rajzolt kalandjátékokra jellemző grafika pedig végig hangulatos atmoszférát teremt, amihez hozzájárulnak az elengedhetetlen képregényes karakteranimációk, továbbá a színészek szórakoztató szinkronjátéka is - élen a Larryt már sokadszorra is zseniálisan tolmácsoló Jan Rabsonnal. Baklövései és sztereotip megnyilvánulásai ellenére - vagy talán éppen azok miatt - ismét sikerült szerethetővé varázsolni ezt a balfék kujont, de a mellékszereplők sem csupán a fantáziánk beindítására szolgáló biodíszletek, mind-mind saját személyiséget kaptak, még ha némelyek egydimenziósat is. A készítők sok munkát fektettek abba is, hogy a sikamlós részleteket ne tárják elénk teljes mellszélességgel, és hogy a perverz humor minden lehetséges formában képviseltesse magát, mégse érezzük teljesen úgy, hogy át lettünk verve - főhősünkkel ellentétben, akit gyakorlatilag a véletlenek gonosz összjátéka miatt mindenki kihasznál. Miközben dinamikusan haladunk a célunk felé, olyan hihetetlen történésekben lehet részünk, mint egy szürreális házasság, egy unikornisos rémálom vagy egy titkos kísérlet, szóval nem szokványosak és egyáltalán nem unalmasak a csábmester kacér kalandjai. Főleg akkor nem, ha az összképbe beleszámítjuk a Johannes Semm és Kai Rosenkranz párosnak köszönhető hangulatteremtő, pajkos dallamokat is, különös tekintettel a stáblista alatt felcsendülő "Larry Has A Happy Life!" című tételre.
Alulról szagoljuk az ibolyát
A külcsín nagyon baba, Al Lowe stílusának megidézése tüchtig, agyunk vágyközpontjának ingerlése eredményes, akkor mégis miért van az, hogy Lula férfi megfelelője képtelen hiánytalanul kielégíteni a felhőtlen szórakozás iránti igényünket? A válasz összetett: egyrészt az inventory kezelése hamar frusztrálóvá válik, másrészt amikor már a sokadik tárgyat próbáljuk egymással párosítani (itt Larry jóízűen felkacagna), és kedvenc latin loverünk ugyanazokat a mondatokat ismételgeti tízezredjére is, akkor bizony a csupasz idomok látványa nélkül is felkúszik a vérnyomásunk. Nem vagyunk kibékülve a kamerakezeléssel sem, de ennél is bosszantóbb, hogy a játék egyik legfontosabb eleme, a randiapp csak alibinek került bele. Nyilván jó érzés elrötyögni azon, hogy milyen csodabogarak regisztráltak be, és rácsodálkozni az apró gagekre (például a más videojátékokra utalásokra), ám hiába szeretnénk kiaknázni a temérdek lehetőséget, sajnálatosan csak az a pár karakter jelenik meg a térképen, akiket a fejlesztők előre kiválasztottak, ezáltal értelmét veszti a teljes funkció. Bárminemű spoilerezés nélkül állíthatjuk, hogy furcsának érződik a Leisure Suit Larry: Wet Dreams Don't Dry végjátéka is, amellyel kapcsolatban a CrazyBunch nagyon messzire gurította a gyógyszerét (még a jelenlegi amerikai elnök elhíresült "markolós" mondatának beleerőltetése sem maradhatott ki).
A szemöldökráncoló hiányosságok ellenére azonban nem haragudhatunk erre a szoknyabolond kópéra, hiszen mesterien megidézi a nosztalgiafaktort, és egyébként sem vagyunk túlságosan elengedve point & click kalandjátékokkal, szóval hiánypótló is a maga nemében. Aki kedveli a műfajt és Larry Laffer szériáját, az mindenképpen vesse bele magát a pikáns hölgykoszorúba. Akiket viszont depresszió közeli állapotba hoznak az olyasfajta kellemetlenségek, mint amiket feljebb részleteztünk, vagy képtelenek félretenni a prekoncepcióikat, és nyíltan viszonyulni az érdekesre megírt sztori egyes részleteihez, azok bányásszák inkább elő a régi klasszikust, és vessék össze a videók alapján, hogy a vénuszdombok kakasa mennyit változott az évek során. Nem sokat.
