Felvágós cím, érdekes téma, és borzalmasan rossz reputáció késztetett arra, hogy óvatosan közelítsek a griffes, vérfarkasos FPS-ként beharangozott Legendary tesztpéldányát rejtő csomagoláshoz. Némi molyolást és cirkalmas szentségelést követően (ha megfogadtok egy tanácsot, ne henteskéssel essetek neki a váratlanul ellenálló celofánborításnak) megszámoltam, hogy hiánytalanul megvan-e mind a tíz ujjacskám, majd nekiláttam a nemzetközi hírű (sose hallottam róla) műkincstolvaj, Charles Deckard kalandjának. Ha az érdektelen és rosszul tálalt történetszerűség nem lenne teljesen világos, akkor érdemes időnként Deckard PDA-ját tanulmányozni. Némi háttérinfó, fegyverleírás, szörnyismertető, és az itt-ott felszedhető elektronikus levelek olvasásának lehetősége - ebből áll a kínálat a mindenkori feladat ismertetése mellett.
Mi az ott az égen?
A kellemetlenül szoros rugdalózóba bújt Superman helyett éhes és agresszív griffek lepik el New York egét. Persze ehhez az is szükséges, hogy egy pénzért mindenre kapható profi fényes nappal betörjön egy látogatóktól hemzsegő múzeumba, hogy egy rejtélyes szervezet nem kevésbé rejtélyes vezetője számára megszerezze Pandóra mítikus szelencéjét. Hősünk ráteszi a mancsát, ami egy látványos billoggal, különleges képességekkel, és egy ostrom alatt álló metropolisszal jár. Első lépésben megpróbál egy darabban kijutni az összeomló épületből, miközben sebesült vagy halott emberek tömegein hámozza át magát, és rájön arra, hogy a bal kezére égett bélyeg segítségével képes magába szippantani és saját céljaira felhasználni az animus nevű túlvilági energiát.
Fél kézzel
Deckard rövidesen újra találkozik a megbízó által elárult kontaktszeméllyel, s az átvezető képsorokban csinosnak rajzolt, ám 3D-ben inkább a „papírzacskó a fejre" kategóriába sorolható hölgyeménnyel együtt egy másik titokzatos szervezet ölelő karjaiba menekül. Ettől a ponttól kezdve hol egyedül, hol többnyire névtelen, és egy fél tár kiürítésére sem elegendő szereppel bíró, sűrűn elhalálozó társakkal vállvetve kell szembeszállni a New Yorkot, majd később Londont cafatokra tépő mitikus bestiákkal. Minden elejtett fenevad után animust szipolyozhatunk testünkbe, s az így felgyülemlett energiát a sérülések orvoslására, tárgyak és fenevadak eltaszítására, továbbá az éteri teremtmények sebezhetővé tételére fordíthatjuk.
Szörnyek keringője
Ha már sérülésnél tartunk, érdemes néhány szót ejteni az emberi és nem emberi ellenfelekről is, akik - láss csodát! - bántalmazni akarnak. Anélkül, hogy komolyabban spoilereznék, elárulhatom, hogy a Black Order paramilitáris kommandói még nehezebb fokozaton sem jelentenek kihívást. Ugrabugrálnak egy kicsit, néha fedezéket keresnek, és feltűnően hasonló (gy.k.: ugyanolyan) animáció kíséretében haláloznak el. Amikor az egyik fickó lábát lőttem, és a fejéből ömlött a vér, már képtelen voltam visszafojtani feltörni kívánkozó kacajomat.
A szörnyellák szerencsére jobban sikerültek. A vérfarkasok kiszámíthatatlanul és gyorsan mozognak (a falakon is), testük regenerálódik, így akár baltával, akár más fegyverrel, de meg kell szabadítani őket ocsmány fejüktől. A tűzgyíkok legnagyobb ellenfele a víz, ezért a tűzcsapokat, locsolókat érdemes használatra fogni. A szépen elhaló lángnyelvek után élettelen kőszoborrá merevedő, majd önmagába roskadó tűzgyíkok víz általi halála az értékelhető momentumok közé tartozik. Náluk is jobban sikerültek a narik. Ezek a gonosz kis tündérkék éteri állapotban sebezhetetlenek, de ezen segít egy erőteljes animus-löket. Bár test-test elleni küzdelemre is vállalkoznak olykor, lényegesen veszélyesebbek, amikor telekinetikus képességeikhez folyamodva súlyos tárgyakat (pl. autó, sorozatlövő italautomata) vágnak a gyanútlan játékos fejéhez. Rajtuk kívül persze találkozunk még falakat bontó minótaurosszal, víz alól támadó csápokkal, a griffeket már említettem, a további felhozatal pedig maradjon meglepetés.
Segítség, megvakultam!
Néhány jobban sikerült pillanatot (pl.: a Times Square-en bóklászó gólem, a griffek első hulláma) leszámítva a Legendary nem túl szép, sőt, kifejezetten ronda. A lények még kinéznek valahogy, de az emberekre inkább illik a szekercével faragott jelző, és akkor még egyetlen szót sem ejtettem az igénytelen textúrákról, amik a lineárisan felépített pályákon a falakat és egyéb felületeket borítják. Ennél az Unreal motor sokkal szebb és látványosabb dolgokra képes. Az audio szekció sem áll a helyzet magaslatán, hiszen a szinkronhangokat a legnagyobb jóindulattal is csak középszerűnek nevezhetjük. Arról nem is szólva, hogy a golyópuffogtató eszközöket olyan lagymatag hangeffektekkel sikerült ellátni, hogy a géppisztolyt inkább néztem vásári kereplőnek. Legalább a griffek visítása, a vérfarkasok üvöltése, a tűzgyíkok morgása, és a narik nevetése tűrhetőre sikeredett, akárcsak a rockos dallamok. Az animus felszippantásakor hallható suttogás azonban kellemes borzongást vált ki az ember fiából (vagy lányából).
Hangulata azonban van, s bár maga a történet távol áll attól, hogy dicsérettel illethetném, úgy zárul, akarom mondani, úgy marad nyitva, hogy megágyazza az utat egy folytatás számára. Ha valamilyen csoda folytán erre sor kerülne, akkor szívből remélem, hogy a Spark srácai időközben megtanulják, hogyan kell tisztességesen összerakni egy játékot. Jelen cikk tárgyát pedig csakis akkor ajánlom, ha krónikus griff és vérfarkas hiánnyal küszködnétek, és már képtelenek vagytok megbirkózni az elvonási tünetekkel.
