Váratlan, ám annál kellemesebb meglepetés érte tavasszal a horrorrajongókat. A krakkói stúdió alkotása korántsem volt hibátlan, mégis több érvet felsorakoztathattunk a Layers of Fear mellett, mint ahányat vele szemben. S habár nem röpködtek a 90 százalékos értékelések, hamar megtalálta a maga közönségét függetlenül attól, hogy az élményt valóban át- és megélni kívánó játékosokról vagy csupán az ijesztő jeleneteknél fel-felsikkantó nézőkről beszélünk.
A játékban egy valaha sztárként ünnepelt művészt alakítottunk, aki élete fő művének megfestésére készül abban bízva, hogy ily módon visszanyerheti szakmai és társadalmi megbecsülését, amelyben egykoron része lehetett. Kezdetben minden rendben is volt, míg sorra látogattuk Viktória-kori otthona helyiségeit. Ajtókat tártunk szélesre, fiókokat húztunk ki, rábukkantunk pár korábbi feljegyzésre, rajzra, levéltöredékre és visszaemlékezést kiváltó használati tárgyra, magyarán elsajátítottuk az irányítás alapjait, és kitapasztaltuk az interakció szűkre szabott határait. Ám alighogy megejtettük az első ecsetvonást, emberünk hallucinálni kezdett. Mind több és több furcsaságba botlottunk bele, ahogy amatőr, ám annál lelkesebb restaurátorként egymás után hántottuk le a rétegeket, és hatoltunk egyre mélyebbre emlékeinek útvesztőjében, mígnem kirajzolódott előttünk tragikus története.
Otthon, rémes otthon
Lényegtelen, hogy melyik befejezés volt végigjátszásunk jutalma, mivel az Inheritance eseményeire már a művész halálát követően kerül sor. Leánya, immáron felnőtt nőként visszatér a szülői házába, ám maga sem tudja, hogy mire számítson, mit is keressen. Végrendeletet, búcsúüzenetet, bizonyítékot arra, hogy az apja mégsem volt rossz ember, vagy épp ellenkezőleg? Egy biztos, nehéz lehet szembenézni az egész további életünket meghatározó gyermekkori traumákkal. Egyeseknek sikerül feldolgozniuk, és talán még annak is meg tudnak bocsátani, akik bántották őket, hogy később kiegyensúlyozott életet éljenek, míg mások sosem szabadulnak a rémálmoktól. Haragvással fordulnak mindenki felé, és végül elemészti őket a szűnni nem akaró gyűlölet lángja.
Repeta
Játékmenetét tekintve kevés újdonsággal szolgál az Inheritance, de vélhetően sosem volt más szándékuk a fejlesztőknek a történet kiegészítésén és lezárásán felül. Az új cselekményszál legjavát a leányörökös visszaemlékezései alkotják, amelyeket egy bizonytalanul járó kisgyermek szemszögéből nézve élhetünk át. Ennek az ötletes elgondolásnak köszönhetően meg tudták tartani az alapjátékra jellemző imbolygó kameramozgást, valamint a helyenként ijesztő, de legalábbis meglepő képi és hanghatásokat is. Utóbbiak azt szimbolizálják, miként nagyítja fel és torzítja el a képzelet a sérülékeny gyermeki elmét érő benyomásokat például a szülők között lezajló veszekedések alkalmával.
Az alig egy-másfél óra elteltével véget is érő történet során döntéshelyzetbe kerülünk, amely meghatározza a végkimenetelt és a művész által hátrahagyott örökség természetét, sőt a lány emlékeire, s azon keresztül pedig egy szakaszon a játék környezetére is hatást gyakorol. (Mindenképpen próbáljátok ki az ecsetet és a zsírkrétát is, amikor lehetőségetek nyílik rá.)
A rövid, ám velős Inheritance hasonló élményt kínál, mint a Layers of Fear, ezért értelemszerűen annak ajánlható, aki már az alapjátékkal is elégedett volt. Platformtól függően 1000 és 1600 forint között mozog az ára (Xbox One-ra a legolcsóbb); egy rajongónak akár meg is érhet ennyit, ám ha bizonytalan vagy, talán érdemes volna megvárnod egy leárazást.
