Vajon elég, ha egy folytatás csupán ugyanabból nyújt többet, mint elődje, miközben a csomagolást figyelemfelkeltőbbre, a szavatossági időt pedig hosszabbra cseréli? Úgy sejtem, a pszichológiai horror műfajával kacérkodó Bloober Team mostanra már ismeri a választ, legyen az rájuk és mérlegfőkönyvük bevételi oldalára nézvést hízelgő, vagy ellenkezőleg, a szőnyeg alá söpörni való. Mert a Layers of Fear 2-vel láthatóan esze ágában sincs a csapatnak a járt utat járatlanra cserélni, az ismerőst ismeretlenre, a kiszámíthatót pedig kiszámíthatatlanra, és ez azért is szomorú, mert 2016 óta a sétaszimulátoroknak nem egy átgondoltabb és kiforrottabb képviselője tartott már igényt szabadidőnkre, köztük épp a lengyel csapat eddigi legjobb alkotása, a közelmúltban elhunyt Rutger Hauer főszereplésével készült Observer.
Mit kap a szem?
Ahogy az első részben, úgy a folytatásban is egy művész bőrébe bújunk, ez alkalommal egy körülrajongott színészébe, hogy aztán nagyjából négy-öt órányi bolyongást követően metaforikus olló, ragasztó és nem kevés képzelőerő segítségével megkíséreljük összeilleszteni a kissé kusza történet darabkáit. Századeleji óceánjáró váltotta fel a viktoriánus kúria kulisszáit, ám ahogy annak idején a piktor otthonát, úgy a hajót is képtelenek vagyunk elhagyni, és mivel csupán rövid időre tévedünk fel a fedélzetre levegőzni, lerázhatatlan kísérőnkké szegődik a bezártságérzet. Hűséges ebként lohol majd a nyomunkban, és amikor már kezdenénk megfeledkezni kialakulófélben lévő klausztrofóbiánkról, váratlanul a térdhajlatunkhoz nyomja hideg és nedves orrát. Brrr…
A hol pazarlóan fényűző, hol pedig nyomasztóan ütött-kopott, máskor misztikus hatást keltő környezet (szalon, kajütök, hajókonyha, gépház, raktér stb.) megjelenítésén érződik a fejlesztők utóbbi években szerzett rutinja, akik mindegyik fejezetet más, de egyértelműen a mozgókép aranykora előtt tisztelgő látványvilágba burkolták. Kétségtelenül eredményes, és én lennék az utolsó, aki a művészi szempontok érvényesülését hátrébb rangsorolná egy képzeletbeli listán, csakhogy a Layers of Fear 2 nem találja el minden alkalommal az egyensúlyt az alkotó látomása és a funkcionalitás között. Emiatt, bár vitathatatlanul hatásos a végig fekete-fehérben játszódó második etap, rettenetesen frusztrálóvá válik, amikor szinte koromsötétben kellene menekülnünk, de az orrunkig se látunk az indokolatlanul túltolt effektektől. Emelem kalapom az előtt, aki elsőre megtalálja a helyes irányt, nekem csak sokadjára sikerült, és nem vigasztalt, hogy minden alkalommal végig kellett nézzem az instant elhalálozást kísérő animációt, mielőtt újra próbálkozhattam volna. Kergetőzésre amúgy is a szükségesnél többször kényszerít a játék, ami inkább bosszankodásra ad okot, semmint rettegésre. Azt pedig tudjuk jól, hogy semmi sem képes oly hatékonyan elhessegetni a félelem ránk törő hullámait, mint az unos-untalan ismétlődés.
Még a látnivalókhoz tartozik, hogy a kamerakezelés újfent dicséretet érdemlő, de tartsuk észben, hogy a hajó imbolygása, plusz a járás közbeni természetes fejmozgás egyébként kikapcsolható imitálásának együttes hatása kellemetlen émelygést eredményezhet az ilyesmire érzékeny játékosoknál. Bárcsak az árnyékok konzekvens megjelenítésére is ugyanígy figyeltek volna (értsd: hol vannak, hol nincsenek), ellenben a karok és kezek, illetve lábak lemodellezésének hiánya részét képezi a koncepciónak, mi több, dramaturgiailag indokolt, tehát nem róható fel hibaként. Az ok felfedésével a fináléban majd értelmet nyer a dizájneri döntés. Én is csak akkor döbbentem rá, holott azt megelőzően hosszasan tápláltam magamban az emiatt érzett haragomat és csalódottságomat, formát adtam neki, elneveztem Belzebubnak, és olyan mélyre nyomtam fejét a maró gúnnyal felöntött vitriolba, hogy kis híján belefulladt szegény. Erre tessék, a klasszikust idézve, kiderült, hogy nem bug, hanem feature.
Mi jár a fülnek?
Muszáj külön bekezdést szentelnem az audiorészlegnek, mert egészen pazar, amit a közreműködők alkottak. A vezetékekből szivárgó, majd tócsákba csepegő víz pliccs-placcsolása, a lépteink súlya alatt fájdalmasan felnyögő padlódeszkák diszkrét ropogása és a gépházban serényen dolgozó motorok dübörgése ugyanúgy hozzájárul az atmoszféra megteremtéséhez, mint a narrátor monológjai. Tony Toddot (Kampókéz) hallgatva valósággal futkos a hideg az ember hátán. A korona legfényesebben ragyogó ékköve azonban mégsem a szóban forgó horrorlegenda, hanem az Arkadiusz Riekowski komponálta soundtrack a bolgár Sofia Session Orchestra előadásában.
És mi az elme jussa?
Nem vagyok róla meggyőződve, hogy minden játékos úgy értelmezi majd a Layers of Fear 2-ben átélteket, ahogy azt a Bloober Team megálmodta. Az még nem feltétlenül probléma, hogy hagy némi teret az interpretációra, így levonhatjuk saját következtetéseinket, és tulajdonképpen mindegy is, hogy helytállóak-e. Inkább az jelenti a gondot, hogy a játék egyik jellegzetes megoldásának köszönhetően azonnal bezáródik mögöttünk az ajtó, amint elhagyunk egy helyszínt, így már nem térhetünk vissza a hátramaradt, visszaemlékezést kiváltó tárgyakért. Emiatt egyrészt hézagos a rendelkezésünkre álló információ, másrészt aki megszállottan gyűjti a virtuális plecsniket, kénytelen újra és újra nekifutni az egyes fejezeteknek. Kész szerencse, hogy a New Game+ lehetőséget ad erre, és nem muszáj az egészet elölről kezdenünk. Ide tartozik még az is, hogy megváltoztathatjuk az adott felvonás során meghozott döntésünket (követtük-e a krétával felírt és felrajzolt rendezői utasításokat, vagy sem), így befolyásolva a történet végkimenetelét, hogy mindhármat megismerjük.
A Layers of Fear 2 szavatossága a műfaj mércéje alapján korrektnek mondható, audiovizuális élményként csemege, a titkait apránként feladó történet kellően drámai, és képes megragadni az embert. Miért hát a viszonylag alacsony pontszám és a keserű szájíz, amely azóta sem múlik? Mert horrorként alulmúlta az elvárásokat. Képtelen volt elérni, hogy fenyegetve érezzem magam, vagy legalább kiszolgáltatottnak. A hátunk mögött villámgyorsan átrendezett szobák és a helyüket változtató próbababák látványától pedig csak az rezel be, akinek már egy Alkonyzóna epizód is túl sok az izgalomból. Az első részhez képest négy évvel alacsonyabb korhatár-besorolás önmagáért beszél. Kár érte.
