GameStar 2010. április archív
Négy esztendő alatt számos jó dolgot lehet művelni egy játékkal. Írhatunk új grafikus motort, alkothatunk még nagyobb területet, beletehetünk több robbanást, fegyvert, járművet, és persze kijavíthatjuk a hibákat, amelyek miatt az előző rész béna lett. Így lesz a Just Cause-ból Just Cause 2.
Rico
Az amerikaiak nyitottságát jellemzi, hogy már egy Rico Rodriguez nevű fazon is lehet a legjobb titkosügynökük, és ez még akkor is igaz, ha a játékot fejlesztő Avalanche nem amerikai, hanem svéd. Főhősünk egy rendkívül karizmatikus figura, nagyjából El Mariachi és Doszpot Péter keveréke annyi kiegészítéssel, hogy mindkettejüknél jobban ejtőernyőzik. Bevetésének helyszíne ezúttal nem a Karibi-térség, hanem a Távol-Kelet, konkrétabban egy, a Maláj-szigetvilágra hajazó szigetcsoport, Panau. Feladata pedig, hogy megtalálja egykori mentorát és jóbarátját, Tom Sheldont. A fiktív ország politikai helyzete azonban igen instabil, hiszen a nemrég hivatalosan megválasztott (tehát politikai gyilkossággal hatalomra került) elnököt vele szemben álló politikai szervezetek (vagyis militáns terrorcsoportok), vallási gyülekezetek (azaz fundamentalisták) és gazdasági érdekkörök (magyarul szervezett bűnözői csoportok) próbálják megbuktatni. Mi mást lehet ilyen káoszban csinálni, mint még nagyobb káoszt? Ricónak ez egyébként is nagyon megy, tehát úgy dönt, az ország élén álló diktátor hatalmával szemben az imént felsorolt rokonszenves lakossági tömörüléseket támogatja, hátha tőlük segítséget kap küldetése végrehajtásában.
Lángoktól ölelt kis szigetvilág
Ezzel nagyjából ki is derült, hogy miről szól a Just Cause 2: robbantsunk, öljünk és hajtsunk végre annyi ejtőernyős ugrást, hogy még a monitor előtt ülve is homloküreg-gyulladást kapjunk! A teljesen szabadon bejárható játéktér meghökkentően nagy, és akkor még óvatosan fogalmaztam. A 6400 négyzetkilométeres terepasztalt gyalogszerrel esélytelen bejárni, és mivel BKV nincs (MÁV még úgy se), természetesen lopott járművekkel fogunk közlekedni. Ezek között aztán minden megtalálható, de én a fagylaltos kocsi és a tricikli helyett praktikus okokból a vadászrepülőgépet, versenymotorokat és a helikoptereket ajánlom. Bizony, Rico barátunkat különleges kiképzése ilyen járgányok vezetésére is képessé teszi. A sebességre pedig szükségünk is lesz, mivel a játék elejétől a végéig az ország különböző sarkaiban keveredünk kalandokba, hogy az egyes frakciók vezetőinek bizalmába férkőzve és a diktátor hatalmát gyengítve végül eljussunk barátunkhoz.
Tűz, jég, dinamit
A feladataink több típusra oszthatók, de a két legfontosabb a frakciók megbízásainak teljesítése, valamint a saját munkaadónk (rendkívül szellemes nevén az Ügynökség) által adott küldetések abszolválása. Az ország elnyomó diktatúrájával szemben álló politikai tömörülések támogatása azért is fontos, mert az ő megerősítésükkel tulajdonképpen kiterjesztjük a működési területünket, vagyis ha elfoglalunk egy laktanyát mondjuk a Reaper nevű szeparatista csoport számára, akkor azon a területen onnantól szabadabban mozoghatunk. Ehhez többnyire egy kaptafára épülő missziókat, úgynevezett ostromokat kell lejátszanunk, ahol mindig egy technikust kell egy kis lázadó csoport élén bejuttatni az erőd szívébe. Ha ez sikerült, akkor a régióban opcionális versenyküldetések jelennek meg, továbbá ha ezután összeütközésbe kerülünk a kormányerőkkel, akkor immár a szövetségeseink katonái is a segítségünkre sietnek, rendkívül mulatságos csatakiáltások közepette. Ezekből a politikai csoportokból három van, az említett Reapereken kívül még az Ular Boys és a Roaches nevű szervezetekkel állunk kapcsolatban. A megbízásaik viszonylag változatosak, a kormányzati tisztviselők elrablásától fontos épületek felrobbantásáig sok érdekes munkakör van, nem beszélve az olyan ínyencségekről, mint a felszálló űrhajó lelövése a levegőben, egy száguldó vadászrepülőgép fedélzetéről.
Bármennyire is hatékonyak legyünk azonban Panau belügyeinek kezelésében, a sztori ettől még nem megy tovább, ahhoz ugyanis az Ügynökségtől kapott feladatokat kell teljesítenünk. A történet egyébiránt kimondottan primitív, de aki emiatt ostorozza a Just Cause 2-t, az valószínűleg nem nagyon érti a műfaj lényegét.
Tegyük hozzá, hogy a pusztításra nem csak ezeken a kötött küldetéseken belül van lehetőség. Amennyiben bárhol a szigeten a karhatalom által ellenőrzött intézményeket semmisítünk meg (ilyenek az adótornyok, radarállomások, sőt számos nem katonai célú létesítmény is), akkor pontokat kapunk, amelyek újabb frakció- és ügynökségi küldetéseket nyitnak meg előttünk. Nincs mese, ha tovább akarunk haladni a cselekményben, a káosz lesz a jelszó.
Hollywood-ból szökött
Ami a gyakorlati teendőinket illeti, a legelső feladatunk természetesen az, hogy kitanuljuk a fegyverek és a karunkra erősített csáklya használatát. Utóbbi különösen fontos, ugyanis nem kell hozzá semmiféle lőszer, viszont az ellenséget 30-40 méterről is simán leránthatjuk vele egy teraszról, jobb esetben egy szakadék pereméről. Segítségével továbbá egészen elképesztő kaszkadőrmutatványokat hajthatunk végre: akár egy toronyház tetejére is pillanatok alatt felkapaszkodhatunk, száguldó autót, sőt a fejünk felett lebegő helikoptert is eltéríthetünk vele, közvetlen közelről pedig az ellenséges katonák arcul csapására használható. Még arra is van lehetőségünk, hogy két különböző objektumot összekapcsoljunk vele, vagyis kihúzzunk például egy elakadt autót a susnyásból, vagy fellógassuk rosszakaróinkat egy toronyház ötödik emeletére.
Az arzenálunk többi tagját a hétköznapibb fegyverek jelentik, mint a shotgun, a gépkarabély vagy a pisztoly. Mivel a sebzésük elég kicsiny, ezért érdemes fejlövésekre menni; bár néha ez elég nehéz, például ha egy mozgó helikopter aljára erősített kötélen lógunk, és egy száguldó autó ablakán kihajoló ellenséget kell semlegesíteni. Vannak még egyéb opciók is, például a rögzített géppuskákat lekaphatjuk az állványról, és ezzel aztán tényleg lehet aprítani, de futni, pláne ugrani persze nem. A tapasztalat azt mutatja, hogy a játékban annyit kell lőni, hogy bármennyire is sok lőszert dobálnak el az elesett katonák, a jobb fegyverekhez (például a rohampuskához) gyakran elfogy a muníció. Ezért aztán amikor csak lehet, érdemes igénybe venni a harci helikopterek, páncélautók, esetleg a repülőgépek szolgáltatásait, ami alatt elsősorban rakétákat és bivalyerős fedélzeti gépágyúkat értek.
Kerozinzabálók
Az autók vezetése pofonegyszerű, és ugyanúgy külső nézetből történik, mint főhősünk gyalogos irányítása. Problémát csak az okoz, amikor egy négykerekűvel lesodródunk az útról, mondjuk egy hepehupásabb, dzsindzsás vidéken, ilyenkor ugyanis a jármű néha teljesen kontrollálhatatlanná válik. Az ember olykor úgy érzi, mintha egy halacskát próbálna irányítani egy mélytengeri viharban. A légi járművekkel viszont az égvilágon semmi probléma nincsen az irányítás tekintetében, és a repcsik is pont annyira gyorsak, hogy már élvezet legyen velük utazni, de még ne száguldjunk át a szigetvilág fölött két másodperc alatt (persze utóbbi a terep méretének is köszönhető). Ha pedig egyáltalán nincs kedvünk fél órát utazgatni ezen a szépséges vidéken, akkor dönthetünk úgy, hogy egy kisebb summáért a feketepiaci kapcsolataink fuvarozzanak el minket a célponthoz. Ezek a srácok egy hatalmas helikopterrel érkeznek meg, és kvázi elteleportálnak minket oda, ahová csak szeretnénk (az egyetlen kritérium, hogy már ismernünk kell az adott környéket). Ezen vagány urak legfontosabb funkciója mégsem a taxizás, hanem az, hogy fegyvereket és járműveket adjanak el nekünk komoly pénzekért, sőt, segítségükkel fel is tuningolhatjuk az autókat, repülőket, helikoptereket és hajókat is.
A lőfegyvereink esetén a tűzerő, a járműveknél pedig a gyorsaság és az irányíthatóság a legfontosabb paraméter, de mindkét kategóriához alkatrészek kellenek, amelyeket a szigetcsoporton elszórva találunk meg. Az ellenséges katonai erődöktől kezdve a civil településekig, többnyire épületek mellett, vagy azok tetején lelhetők fel a ládákba zárt jóságok. A járművásárlás hátránya, hogy minden egyes alkalommal, amikor szükségünk van rá, újra oda kell hívni ezeket a gengsztereket és meg kell tőlük venni a kiszemelt példányt, tehát nincs semmiféle központi garázs, ahol a kifizetett járgányokat tárolni tudnánk. Ez a megoldás nemcsak költséges, de szerintem kicsit igénytelen is. Jogos a kérdés, hogy akkor mégis miért van szükség tuningra, ha egyszer minden kaland után újra meg kellene vennünk az adott közlekedési eszközt. Nos, a fentebb említett versenyek miatt, mert bizony Ricónak érdemes ezekben is részt vennie. Mint mondtam, ezek az időmérő futamok a már ellenőrzésünk alatt álló területeken jelennek meg, és opcionálisan végrehajthatók. Van repülős, hajós és autós megmérettetés is, és a gyárilag kapott járgány helyett indulhatunk az általunk megvett és feltuningolt cuccokkal. Vagyis például egy olyan menetben, ahol a játék alapértelmezetten egy propelleres kisgépet biztosít számunkra, indulhatunk akár helikopterrel vagy egy sugárhajtású modellel is.
Panaui vakáció
Nem túlzás azt állítani, hogy a játék gyönyörű. A nagy területek csodaszép ábrázolására tökéletesen alkalmas Avalanche 2.0 motor működik, és bár a táj néha giccses, azért a felhők közt az óceán felett utazni a naplemente felé néha tényleg magával ragadó. A brutálisan nagy belátható térnek azonban a karaktermodellek és az épületek kidolgozása is áldozatul esett. A Just Cause 2 mind a járművek karosszériája, mind az utcán császkáló járókelők és a házfalak textúrái tekintetében valahol a GTA IV mögött van. Szintén hátrány, hogy az animációk néhol borzasztóan gyermetegek, még olyan alapvető mozgássor esetében is, mint mondjuk egy korláton való átugrás. Őszintén szólva én úgy éreztem, hogy a fejlesztők ezzel egyáltalán nem is törődtek, a hiteles mozdulatok valószínűleg csak sokadlagos szempont voltak a fejlesztés során. Pozitívum viszont, hogy a robbanások gyönyörűek. Az ember ennek okán már nemcsak a kapott pontokért, hanem a szétrobbanó géppuskatornyok vagy a füstölve lezuhanó helikopterek vizuális gyönyöréért is pusztít. Ha már a grafikánál tartunk, külön kiemelném a vízpartok látványát, ami olyan szintű, hogy legszívesebben a monitoron keresztül ugranál fejest a hullámok közé, a rotor által felvert por és a járművek súlyától meghajló fű effektje pedig már csak hab a tortán.
Ha a sok-sok akció és a látványos kaszkadőrmutatványok mellett valamiért még szeretni lehet a Just Cause 2-t, akkor az a hangulata. A nagyszerűen összerakott szigetvilágban ugyanúgy előfordul pálmafás tengerpart mint havas hegyvidék és forró homoksivatag, sőt településből is sokféle akad. Egyes falvak bambuszból vagy fából összerakott kunyhókból állnak az erdő közepén, vagy egy tó partján, más városok pedig a forgalmas, toronyházakkal tűzdelt metropolis hangulatát sugározzák. A helyi népségek egyébként kimondottan vicces, távol-keleti akcentust beszélnek; különösen mókás, amikor egy autó tetejére ugorva megszólal a sofőr "vát ár jú dúing?! Ó máj gááád!" jajveszékelése, vagy amikor egy elszenvedett balesetünk után a mellettünk elszáguldó gépjárműből kihallatszik egy gúnyos megjegyzés és a hozzá tartozó, Hókuszpók-szerű kacaj.
A Just Cause 2 nagy erőssége, hogy a magyar celebekkel ellentétben nem akar többnek látszani, mint ami. Tulajdonképpen a játék egy hatalmas homokozó, csak nem építeni kell benne a várakat, hanem lerombolni. Kellemes humorral operál, és az elképesztő méretű területnek, a sok járműnek, valamint a pompás látványnak köszönhetően hosszabb távon is rendkívül szórakoztató.
