„Ki ne ábrándozott volna még arról, hogy…” – eredetileg így kezdődött ez a cikk, de aztán visszaolvasva rájöttem, hogy bár alapvetően bírlak titeket, még nem vagyunk olyanban, kedves olvasók, hogy szemrebbenés nélkül elmeséljem magamról, hogy mikről szoktam ábrándozni.
Maradjunk annyiban, hogy az a sok-sok év az agressziv videojátékokkal bizony nem múlt el nyomtalanul… mert hát például most is, ahogy szépen haladtam előre az Infamous: Second Sonban, egy-egy újabb pusztitó képességre szert téve mindig volt időm megállni, szüneteltetve a történetet, a fejlődést, a tesztet, pusztán azért, hogy lássam amint felcsapnak a lángok, szétrepülnek az emberek, közben pedig szinte hallani lehetett a léptek zaját, amint mentek lefelé a környék ingatlanárai… Klassz volt. Ne szépitsük, ez a játék a pusztításról szól, úgyhogy ha valaki esetleg még nem ismerné a PlayStation-exkluzív sorozatot, az leginkább a Crackdown-Prototype-Saint’s Row-Mercenaries tengelyen próbálja magában elhelyezni. A négy közül leginkább a Prototype-hoz áll közel, csak éppen szebb, jobb és… kevésbé undoritó. Szerencsére azonban több is van benne, mert bár nem rossz móka rombolni a mindent, de egy idő után kicsit uncsi.
Egyszer egy szép napon, tudom hogy szétkapom a várost
A recept egyszerű: adott egy sandbox, jelen esetben Seattle (viszonylag) szabadon bejárható városa, ahol hősünk sorban gyűjt magára különféle pusztító képességeket, és ezzel veszi fel a harcot a „jajdegonoszok” ellen (a sztorival most nem rabolnám senki idejét, bármelyik trailerből kiderül). Ennyi. Az első két résznél se kellett sokkal több, mégis szerethető címek voltak, most sem kapunk sokkal többet, mégsincs nagy baj. Az említett konkurens cimekhez képest egyébként az Infamous: Second Son leginkább gyönyörű grafikájával tűnik ki – nem véletlenül ez a PS4 második nagy exkluzívja, a Killzone: Shadow Fall után. De van benne rengeteg klassz kis ötlet is, ami mindig tesz az egészhez annyit, hogy azért ne pistuljunk bele a nagy robbantgatásba. Ezek leginkább az előző részek mellé állítva mérhetők: ahogy egy harmadik részhez méltó, a Sucker Punch a játék minden egyes aspektusán igyekezett reszelni kicsit, úgyhogy ami régebben zavaró volt, mostanra már nem az.
Fordulatot tessék
Az első a sztori: bár most sem kell aggódni, hogy a katarzis leviszi a fejünket, és németjuhászokkal kell kerestetni elgurult állkapcsunkat a megdöbbentő fordulatok miatt, azért akad néhány meglepetés, érdekesebb karakter. Maga a főhős is egy fokkal hihetőbb, személyesebb, emberszerűbb, mint eddig: Delsin Rowe ugyan tipikusan „scumbag steve”-kaliberű arc, de azért ne féljünk, majd egy kicsit személyiségfejlődik a játék során (nekem igazán megkedvelni sosem sikerült). Valahogy a párbeszédek is jobban sikerültek, bár még mindig túl sok a délutáni tinivígjátékokból kiesett poén. Az a legfurcsább, hogy bár a játék feladja magának a lasztit érdekes helyzetekkel, karakterekkel, végül mégis kicsit hiányzik valami, és a korábbi részekből megszokott „hát ez azért sokkal jobb is lehetett volna…” most is jelen van.
Hős vagyok, de minek?
A harcrendszer viszont hibátlan. A tűz- és neon bázisú képességek szinte mindegyike klassz és hasznos, a korábbi részeknél összetettebb fejlődési rendszerrel pedig kedvünkre formálható – bár a legfontosabb különbség nyilván abból fakad, hogy „hero” vagy „infamous” karma irányába haladunk-e. Ezzel máris sikerült megemelni az újrajátszhatósági faktort, hiszen mindkét oldalnak megvannak a maga exkluzív képességei. És nem is akármilyenek, úgyhogy talán érdemes akár csak ezek miatt is nekiugrani még egyszer a játéknak. Kár viszont hogy a két út a sztoriba alig van implementálva, ahol mégis, ott is csak dísznek. Akármelyiket választjuk, nem egészen lesz világos, hogy ez most akkor miért is jó Delsinnek: miért menti meg az embereket, vagy épp miért pusztitja őket minden erejével? Ennyit azért nem személyiségfejlődik.
Az irányításról még egy szó: először kicsit furcsának tűnik, mert a mászós-ugrós részek nem működnek tökéletesen, de amikor végre megvan minden képességünk hogy szabadon száguldozzunk át földön-égen, akkor már minden tökéletes – látszik, hogy a fejlesztők inkább erre a vonalra mentek rá.
Eszelős a háztetőn
Összességében az Infamous: Second Son nem okozott csalódást, a legjobb sandbox-szuperhősös játékok egyike. Látszik az is, hogy a Sony két marokkal dobálta rá a pénzt, a magas produkciós költségek meg is hálálják magukat, hiszen a játék gyönyörű és néhány mellékes ötlet is (mint a félreforditott kontrollerrel stencilezés) is szellemes és aprólékosan kidolgozott. A történet még mindig nem erőssége a játéknak, de ezt el lehet nézni… mert cserébe el lehet nézni. Mármint jó sokáig. De játszani is legalább annyira jó vele.
