A vérszívók kultuszának hívei alaposan el vannak kényeztetve mostanság. Az utóbbi pár évben számos videojáték jelent meg a témában különböző műfajokba kóstolva, mint az akció-szerepjáték (Vampyr és Code Vein) és a vizuális regény (Vampire: The Masquerade - Shadows of New York, Vampire: The Masquerade - Coteries of New York), de egy stúdió eljátszott a stratégia gondolatával is.
A Palindrome Interactive különleges alkotása a vámpírlétet ötvözi a Total Warhoz hasonló játékok jellemvonásaival, ráadásul az ismert mítoszokat és a körökre osztott koncepciót még alaposan megbolondította egy a Gwentre emlékeztető kártyarendszerrel is. A tesztelés előtt ez meglehetősen kaotikus, mégis ígéretes elegynek tűnt, amely végül nem is tudott több lenni ennél. De ne szaladjunk ennyire előre, Drakuláék úgyis helybe jönnek a pofonért.
Az Immortal Realms: Vampire Wars történetét nem bonyolították túl, de így is sikerült némi színt vinni bele, hogy ne legyen holtsápadt. Három nagy kampányt pörgethetünk végig három különböző klán (Dracul, Nosfernus, Moroia) köré fonva, amelyek keretében négy misszión keresztül bontakozik ki a sztori.
A legelső természetesen a leghíresebb vámpírlordra, Vlad Draculra fókuszál, akinek mindene a vér körül forog, de ennek nem csupán mítoszbeli funkciója van: a vörös életnedű itt lényegében a fizetőeszköz szerepét tölti be, azaz vámpírvezérünk képességeket használhat vele és akciókat hajthat végre, újratermeléséről pedig azzal gondoskodhatunk, ha területeket foglalunk el, valamint végszükség esetén a földjeinken élő falusiakat is megcsapolhatjuk. (Érdemes megjegyezni, hogy amennyiben az életelixír teljesen elapad, akkor gyorsan lefő az a bizonyos kávé).
A játékmenetet alaposan megbolygatja a második klán, a Nosfernus és annak vezéralakja, a The Ancient One, ugyanis ezen a szálon a nekromancia kerül a reflektorfénybe. Szintén csavar a koncepción a harmadik brigád, a Moroia és annak boszorkánykirálynője, Elizabeth Báthory - bizony, itt a rémséges tettek legendái által övezett magyar grófnőt, azaz Báthori Erzsébetet irányíthatjuk, aki követőivel együtt a mágiára összpontosít és a manát ugyanolyan fontosnak tartja, mint a vért.
Tűzkeresztség
A történetet elindító Vlad hadjárata tulajdonképpen olyan a meglehetősen részletes tutorialt követően, mint a KRESZ vizsga a tanfolyam után. Azzal a különbséggel, hogy a kampányindítás saját szabályokkal rendelkezik, tehát megtanít a játék olyasmit is, amit aztán a következő percekben elérhetetlenné tesz. Ez furcsának érződik (főleg az egységek toborzásának tilalma, miután belénk sulykolták, mennyire életbevágó), ugyanakkor valamennyire segít abban, hogy a kampányok kevésbé tűnjenek repetitívnek, mivel egy idő után azzá válnak.
Ezt hivatott erősíteni két másik játékmechanika, a körökre osztott harc- és a kártyarendszer is. Előbbi - akárcsak más stratégiákban - akkor jön elő, mikor a lassú birodalommenedzsmentet megakasztja egy másik sereggel való találkozás. Ekkor eldönthetjük, hogy a gépre és ezáltal a gyors szerencsére bízzuk-e az összecsapás kimenetelét, vagy lassabban, de saját kezűleg küzdünk. Utóbbi esetében beugrik egy csatamező, ahol mozgási és cselekvési szabadságunk korlátok közé szorul.
Minden az alattvalók kezdeti elhelyezésén, a pályára lerakott bónuszok (például teleportálás, regeneráció, extra sebzés) kihasználásán és az ügyes taktikázáson múlik, azonban nem mindegyik egységtípus bizonyul valóban hasznosnak a gyakorlatban. Az sem túl fair, hogy míg az ellenfelek bármilyen erősek lehetnek, addig karakterünk meghatározott létszámmal gazdálkodhat (persze a szintlépésekkel előbb-utóbb elit harcosokká válnak hű követőink, de ez a megkötés akkor is dühítő).
Mivel sokszor a térképek is zsúfoltabbak és fantáziátlanabbak, mint a zsáner más képviselőinél, így az összkép kevésbé élvezetes, de egy másik mechanika, a kártyák bevezetése igyekszik frissen tartani a koncepciót.
A különböző erősségű és eltérő vérmennyiségbe kerülő lapokat az előrehaladás során szerezhetjük meg többféle módon (például feladatok teljesítésével), és olyan előnyöket nyújtanak, amik hadiszerencse- és sorsfordítók lehetnek. Ezekbe beletartoznak a vámpírfőnökök különleges képességeit előhívó darabok is, amiket még alternatív tulajdonságokkal is felvértezhetünk, így hatalmas segítséget jelentenek a karakter hasznos, ámde korlátozott számú felszerelései, valamint a nem túl terebélyes képességfa mellett.
Az ütközetekben meglepő módon nem használhatjuk a lapjárást olyan szabadon, mint máshol, bizonyos időnek ugyanis el kell telnie, míg újra hadba hívhatjuk az "utánpótlást", de a parancsnokok módosítói (bizonyos bekapott vagy kiosztott sebzés után változók lépnek életbe) is befolyásolhatják a végkimenetelt.
Vörös nap virradt
Noha a kampány mellett elszórakozhatunk a sandbox és skirmish módokkal is, valójában egyik sem ad túl sok újdonságot az általunk meghatározható feltételek mellett, ráadásul gyakran belefuthatunk olyan helyzetekbe, amikor igazságtalanul kitol velünk a rendszer. A multiplayer hiánya viszont még ennél is fájóbb, a koncepció egyszerűen üvölt utána, hogy összemérhessünk tudásunkat egy hús-vér játékossal a gép helyett.
Az Immortal Realms: Vampire Wars sokkal többre vihetné, ha többek között pakolnának bele többjátékos módot, bővítenék a sokadik misszió után már csak ismétlődő kártyafelhozatalt, políroznák még az MI-t és készítenének nagyobb méretű csatatérképeket is. A vámpírlegendák, a birodalommenedzselés, a körökre osztott harcok és a kártyázás együttese elég ahhoz, hogy a mix pár órára lekössön, de az élmény sajnos olyan, mint Drakula gróf táplálkozáskor: az élvezettel teli szívás után gyorsan tovaszáll.
