Örvendjetek, drága mazochista játékosok, kik azért rajongtok, hogy „ócska” grafikával megáldott, bitang módon nehéz címet toljatok, melyben több a kiontott vér, mint egy transzplantációs állomáson, és a sztorija is csak annyira érthető, mint egy francia művészfilm a masszívan átmulatott hosszú hétvége vasárnapjának délutánján. A Dennaton Games szűkre szabott csapata valószínűleg az első rész megjelenése óta sem szokott le a tudatmódosítókról, aminek köszönhetően a Wrong Number olyan lett, hogy szinte hálátlan feladat írni róla, hiszen egyszerűen ki kell próbálni. A történetet teljesen összekuszálták, és amikor az egyik pillanatban azzal a szereplővel végzünk, amelyikkel korábban még másokat gyilkoltunk, akkor hirtelen úgy érezzük, megfejtettük, mi kavaroghat Tarantino, Guy Ritchie és Alejandro González Iñárritu fejében, amikor forgatókönyvet fabrikálnak. Éppen ezért most nem is vesszük magunknak a fáradságot, hogy ismertessük a történetet, inkább mindenki próbálja maga megfejteni, mi miért történik éppen, a lényeg úgyis a folyamatos akción van.
Azok a boldog nyolcvanas évek!
Az egyes fejezetek folyamatosan ugrálnak az időben, ezért hol nyolcvanötben, hol kilencvenegyben járunk, és míg az egyik pillanatban filmforgatáson vagy a kikötőben vagyunk, addig a másikban már az erdőben vagy éppen egy irodaházban kaszaboljuk az ellenfeleket, nem is beszélve arról, amikor a csatorna zöldes vizében tapicskolva lőjük halomra a ránk támadó dobermannokat (rottweilereket?). A fejlesztők jó érzékkel ragadták meg a kor jellegzetességeit, ezért minden egyes helyszín egy-egy videokazettán található film (helyesebben több film), sőt, ha megállítjuk a játékot, akkor pontosan azt a zajos kimerevítést tekinthetjük meg, amit megboldogult fiatalságunkban láthattunk, amikor éppen az Amerikai nindzsa 3-at bámultuk az Akai lejátszón.
Bűn és bűnhődés
Ez a játék nem egy sima folytatás, sokkal inkább újraértelmezése mindannak, amit az első részben tapasztalhattunk, hiszen most nagyobb pályák, szerteágazóbb lehetőségek és sokkal több lövöldözés jellemzi tevékenységünket, miközben szinte minden egyes küldetés valami újdonsággal ajándékoz meg. Immáron szerves részét képezi majd előrehaladásunknak a módszeres fegyveres tisztogatás, ugyanakkor találunk olyan pályát, ahol ennek ellenére egyáltalán nem használhatjuk a villámló botot, míg máshol választanunk kell, hogy egy kés és egy shotgun vagy inkább valamilyen géppityu kísérjen utunkon. Ellenfeleink sem mind olyanok már, akiket egyetlen lövéssel kifektethetünk, hiszen léteznek azok a böszme nagy mackók, melyekbe belemegy egy fél tár vagy egy igen erőteljes sörétcsomag, mire végre hajlamosak csodás vérpatakokat eregetve kifeküdni. Apropó, testnedvek. Erre aztán nem lehet panasz, hiszen az ölésnek egy halom formája van, legyen szó a fej szétveréséről, leszakításáról, a test kettévágásáról vagy a belek kiontásáról. Ráadásul variálja a dolgokat, hogy sokszor lőhetünk át ablakokon, de ez csak akkor tűnik fel, amikor onnan durrant ki valamelyik rosszfiú, és már nyomhatjuk is az R-betűt.
A Hotline Miami 2: Wrong Number hozza azt, amit az elődje, sőt, zeneileg talán még zseniálisabb, hiszen olyan ritmusok vannak benne, melyek nagyban hozzájárulnak az adrenalin pumpálásához, és annak ellenére, hogy ebben a részben kisebb szerep jut a maszkoknak, továbbra is lever a lábunkról a játékmenet, még akkor is, ha egy pályát legalább kétszázszor kell újrakezdeni.
