Nagy sajnálattal voltam kénytelen tudomásul venni, hogy a tavaly februárban megjelent Horizon Forbidden West nem szerepelt jól az év végi díjátadókon, már ha szerepelt egyáltalán. A The Game Awardson hét kategóriában jelölték, de teljesen elnyomta a God of War: Ragnarök és az Elden Ring, úgy éreztem, nem kapta meg a neki járó elismeréseket. Közben persze azt sem lehet elvitatni, hogy a két említett játék abszolút megérdemelt minden dicséretet és kitüntetést, de néhány kedves szó Aloynak is járt volna.
A Sony sem plakátolta tele a várost azzal, hogy milyen jól fogyott a játék, de ha már készült hozzá DLC, és a Guerrilla a folytatáson is dolgozik, csak nem teljesíthetett olyan rosszul. Mivel annyit játszottam vele, mint semmi mással 2022-ben, izgatottan vártam a Burning Shorest is, de végül, összességében csalódottan tettem le a kontrollert a nem túl hosszú történet befejezését követően.
Los Angeles nem a régi
Ahhoz, hogy ellátogathassunk a Lángoló Partokra, teljesíteni kell az alapjáték kampányát, ugyanis a történet onnan folytatódik, ahol a Forbidden West sztorija lezárult. A nemrég elhunyt, Sylens szerepében utoljára megszólaló Lance Reddick rácsörög Aloyra, hogy megint baj van, ezért arra a területre kell utaznia, ahol egykor Los Angeles állt. Sajnos a zenitesek közül egy valaki, egy Walter Londra nevű, meglehetősen, még a többieken is túlmutató mértékben nárcisztikus illető életben maradt, vele még el kellene bánni, mielőtt elhagyná a bolygót.
Rögtön, ahogy megérkezünk a játék végén megszerzett napszárnyunk hátán, találkozunk a DLC legfontosabb karakterével, a quen harcos Seykával, akinek útja szintén Londra irányába vezet, még ha eleinte nem is azon okból indul meg felé, amiért Aloy. A két harcosban sok a hasonlóság, hamar össze is barátkoznak, és az eseményeket többnyire egymás társaságában élik át.
A Lángoló Partoknál egy quen törzs vert tábort, melynek néhány tagja eltűnt, és életüket nehezítik a tornyok, amik nyomkövető rakétákat küldenek minden, általuk veszélyesnek ítélt objektum irányába. Szerencsére ez nem azt jelenti, hogy akárhányszor nyílt területre érünk, rakéták ezrei próbálnak meg minket szétdarabolni, küldetések során kell szembenéznünk a problémával, ügyességi játékok keretében.
A terület, bár nem kifejezetten nagy, szép és változatos. Egy ponton megszerzünk egy olyan hátast, ami repülni és víz alá merülni egyaránt képes, hogy mindenféle magasságból és mélységből megnézhessük, mennyire gyönyörű a játék. Los Angeles áradások következtében szigetekre szakadt szét, míg a magasabb pontokon lávafolyamok jelzik, hogy a természet az úr. Amellett, hogy a marketingesek által is lelkesen mutogatott Hollywood feliratot meglátogathatjuk, az egyik küldetésben egy dinóparkban mászkálhatunk, ami részben még üzemel is - dinók persze nincsenek, de így is egészen hangulatos.
Megjelennek persze új gépszörnyek is, ám egyik idegesítőbb, mint a másik. A legtöbb fejfájást a békaszerű, már elnevezését tekintve sem bizalomgerjesztő epebél okozza, ami többféleképp támad közelre és távolra is, savat köp, ugrál, miközben szúnyogra hajazó tüskefattyakat (ez a nevük, tényleg) szül a hátán keresztül. Hiába vetődgetünk folyamatosan, hiába figyelünk arra, hogy az egyébként egyszerűen elintézhető, cserébe rajokban támadó rovarrobotokat lekapjuk a levegőből, sokszor tehetetlenek vagyunk a támadások ellen, mert mindent sav borít, a lény alkatrészei meg nem adják meg magukat olyan könnyen.
Hasonlóan tehetetlennek éreztem magam más harcok során is, túl sokszor fordult elő, hogy csak vergődök, de nem tudok hatékonyan védekezni a támadások ellen, hacsak nem használok valami olyan, olcsó trükköt, mint a fedezékbe bújás. A küzdelmeket némileg felrázza egy vadonatúj csodafegyver, ám ezt csak a DLC felén túl kapjuk meg. Nagy újítások tehát nincsenek, jól bejáratott eszközeinket használva kell érvényesülnünk - aki ezt az alapjátékban szerette, valószínűleg most is szeretni fogja, aki már ott is ráunt a küzdelmekre, annak érzéseit a Burning Shores sem fogja megváltoztatni.
Nem nagy kaland
Az alapjáték lezárása hatásosan készítette elő a terepet a folytatásnak, Aloy pedig kötelességtudó mivoltáról ismert, végig az jár a fejében, hogy a Nemesis közelít, és a világot meg kell menteni. Aloy és Seyka kibontakozó románca így nekem kissé erőltetettnek, egyúttal elsietettnek érződik - feltűnő volt eddig is, hogy az előző két játékban Aloynak ezen oldala nem került előtérbe, de azt nem mondanám, hogy hiányoltam. A készítők a kezünkbe adják a döntést, rajtunk múlik, hogy a két hölgy kapcsolata meddig jut el, de közben sejthető, hogy a folytatásban ez majd ismét háttérbe szorul - még az sem biztos, hogy találkoznak egyáltalán a jövőben, így pedig nem volt sok értelme ezt építeni.
A Burning Shores története nagyjából 5 óra alatt végigjátszható, ezen felül néhány mellékküldetés és a szokásos teendők várnak minket. Akinek annyira tetszik a Horizon világa, hogy akár bele is költözne, biztosan örömét leli majd a kalandozásban, de bennem a sztori nem hagyott nyomot, a főgonosz annyira klisés volt, amennyire csak lehetett, és a játékmenetben sem rejlett semmi igazán friss. Aloy és Seyka kapcsolatának alakulását jobban vezethették volna, ha több időt hagynak rá, a lezárással így nem voltam teljesen elégedett. Talán majd a harmadik részben jut még nekik idő - Seyka egyébként szimpatikus, jól megírt és Aloyra sokban hasonlító karakter, akit szívesen látnék viszont a későbbiekben.
