Továbbra is azt gondolom, hogy méltatlanul alulértékelt az IO Interactive munkássága, és sokkal több figyelmet érdemelne a Hitman széria, mint amennyit kap, de elfogadom, hogy a lopakodós játékmenetet ebben a formában nem érzi mindenki magáénak. Pedig amiben kell, abban jók a sorozat részei; már az előző két felvonásban is lenyűgöző játéktereket mutatott be a csapat, ahol tényleg úgy hajthattuk végre küldetéseinket, ahogy a legjobbnak éreztük, rengeteg különféle eszköz állt rendelkezésünkre, volt terünk kreatívnak lenni.
A Hitman 3 majdnem pontosan ugyanazt az élményt kínálja, mint a korábbi játékok, csak hol egy kicsit többet, hol egy kicsit kevesebbet, úgyhogy aki már játszott az előző részekkel, tudja, mire számíthat, aki meg nem, semmiképp ne ezzel kezdje, mert nem biztos, hogy ez a legjobb az első találkozáshoz.
Ha vállalja...
Az IOI előre szólt, hogy most jobban előtérbe fog kerülni a sztori, aminek az előző két játék esetében semmi értelme nem volt, úgyhogy érdeklődve vártam, mit terveznek a fináléra. Nos, most legalább nem nehéz átlátni, hogyan és miért követik egymást az események, zajlik a lore-építés mindenféle csavarokkal, és tényleg volt pár pillanat, aminél elmosolyodtam vagy meglepődtem, de ezek inkább a rajongóknak szóló kikacsintások, a történet maga önmagában nem valami érdekfeszítő vagy kielégítő.
Az dicséretes, hogy a cselekményt már nem csak az egyes missziók közti átvezetők mesélik el, hanem a küldetésekbe is belefűzték, így a berlini bevetés során például olyan fedett ügynököket kell megtalálnunk és likvidálnunk egy óriási buliban, akik ránk vadásznak, egy másik küldetésben pedig a sorozat egyik fontos karaktere is teljes valójában jelenik meg, kettős ügynökként igyekszik épp az egyik célpontunk bizalmába férkőzni.
A Hitman 3-at ismét a játékmenete és a hangulata adja el. Hivatalosan hat, szabadon bejárható pálya van, de ez igazából csak öt, plusz egy lineáris küldetés - kevesebb, mint eddig bármikor, ami miatt nehéz megemészteni a next-gennel érkezett áremelést.
Dubaiban egy frissen felhúzott felhőkarcoló megnyitó ünnepségén vehetünk részt, Dartmoorban egy befolyásos család villáját fésülhetjük át (ez kicsit olyan, mint Párizs a 2016-os részben), opcionálisan felgöngyölítve egy klasszikus, "melyik családtag volt a tettes"-típusú rejtélyt; Berlinben egy óriási illegálpartin vadászhatunk azokra, akik épp a mi vérünket akarják, a neonfényes-esős (és emiatt egészen káprázatos) Csungkingben egy szupertitkos kutatólaborban merülhetünk el, Argentinában pedig egy borász birtokán zajlanak az események.
Mindegyik meglepően sokrétű és változatos, próbáltak új játékelemeket bevezetni, kicsit felpörgetni az élményt, de ez hol sikerült, hol nem. Az egyik újdonság a kamera, aminek segítségével meghackelhetünk zárakat és lefotózhatunk bizonyítékokat, de egyrészt túlságosan irányított a használata, másrészt egészen archaikusnak hat egy 2021-es játékban. Egy másik, hogy kinyithatunk zárakat és leengedhetünk létrákat, amik a későbbi újrajátszások során is úgy maradnak, gyorsabb közlekedést lehetővé téve. Ez, valamint az, hogy az egyik pályán hozzáférést biztosító eszközök megtalálásával tudunk egyre mélyebbre jutni az adott létesítményben, egy másikat pedig csak úgy tudunk befejezni, ha visszaöltözünk a kezdő öltözékbe, kimondottan tetszett.
Még nem végeztünk
Ismét érdemes a misszióknak többször nekifutni, mert lehet, hogy elsőre egész nagy területeket hagyunk figyelmen kívül. A felfedezésben újra segítenek a mission storyk, avagy az önálló történetek, amik végigvezetnek minket küldetésünk teljesítésének egy-egy különleges módján. Sajnos elég kevés van belőlük, és a történet miatt ezek nem minden pályán érhetők el, de akad egy-két meglepően kreatív.
Az újrajátszásra nagyban épít a játék: első nekifutásra néhány óra alatt eljuthatunk a stáblistáig, aztán maradnak a kihívások, a 47-est egyre nehezebb feladat elé állító Escalation Contractok, illetve a felhasználói tartalmak, de ezek csak pár extra játékórát adnak, mielőtt az önismétlés megölné az élményüket. Érdemes legalább néhány dolgot kipipálni, illetve megpróbálni úgy eljutni a célpontokig, hogy végig a kezdő szettet viseljük; nehéz lesz, de nem lehetetlen.
A játék élvezetéhez elengedhetetlen az is, hogy toleránsak legyünk, és úgy álljunk neki, hogy a fejlesztők nem próbáltak a realizmusra törekedni, minden elemet óvatosan kidolgozni. Azon túl, hogy az átöltözés és a tárgyfelvétel animációja továbbra is a lehető legegyszerűbb, a lőfegyverek ismét iszonyú gyengék, a gépi ellenfelek nem okosak, robotok módjára működnek, ami ugyan kell ahhoz, hogy tervezni tudjunk, de láttunk már más lopakodós játékot, amiben hitelesebben viselkedtek, nehezebb volt őket kijátszani. A nehézség állítása most is segít valamennyit, de nem oldja meg teljesen a problémát.
Megmosolyogtató, hogy néha nem ismernek fel minket (arra sem jönnek rá, hogy nem az az egyedi karakter vagyunk, akivel öt perccel korábban beszélgettek), ha a teljes fejünk látszik, és simán átlátnak az álcánkon akkor is, ha az arcunkat elfedő maszkot viselünk. Zavart még, hogy az átvezető animációkban a karaktermozgások és a viselkedés meglepően elavultak, pedig előre renderelt anyagokat nézhetünk (nem túl magas minőségben, teszem hozzá).
A Hitman 3-ban nincs többjátékos mód, nem érkezett új pálya a Sniper Assassinhez, és hiányoznak belőle az igazán érezhető, érdemi újítások. Emiatt, valamint azért, mert ismét egy menüből indíthatjuk az összes rész minden tartalmát, inkább nevezhető önállóan futtatható kiegészítőnek, mint új játéknak; bár ez már a második résznél is határeset volt. Aki szereti a lassú, tervezgetős, óvatosan haladó játékokat, és nem mozgatja nagyon a sztori, az jól fog szórakozni ezzel is (mint ahogy én tettem, összességében), de a csapat eddigi munkássága miatt kissé félve várjuk a már belengetett James Bond projektet.
