Már bejelentése idején sejtettük, hogy Justin Roiland és a Squanch Games beszélő fegyverekkel és embereket drogként elszívó alienekkel gurító új játéka, a jelenleg Xbox és PC-exkluzív High on Life erősen megosztja majd a szakma véleményvezéreit (nem is beszélve a mindig leghangosabb véleményparasztokról), de ilyen nagy szórásra és ekkora anyázásra azért senki sem számított. Átpörgettem a nemzetközi értékeléseket, összefoglalnám: a High on Life egyrészt unalmas és ötlettelen, végtelenül idegesítő és egyáltalán nem vicces, másrészt elképesztően kreatív, nagyon szórakoztató, a humora pedig zseniális. Oké? Oké.
Talán még sosem hiányzott ennél kevésbé plusz egy vélemény a nagy megmondáskupac tetejére, de nem bírok magammal. Már csak azért sem, mert bármekkora Rick & Morty rajongó vagyok (nagy), és akárhány Squanch Games játékkal játszottam (az összessel), sőt, bármily kevéssé is bíztam a High on Life-ban (nagyon-nagyon kevéssé), végül az év egyik legkellemesebb meglepetése lett. Méltón elmebeteg lezárása ennek a hasonlóan elmebeteg évnek.
Justin time!
Kezdem azzal, hogy bármennyire is kedvelem Justin Roiland improvizatív (értsd: lizergsavval mart, hasisolajjal kenegetett, rojtkészre betépett, stb.) fekete humorát, minden korábbi projektje (Accounting+, Trover Saves the Universe, vagy akár a Vigyázz, ufók! sorozat) csupán abban a meggyőződésemben erősített meg, hogy bár alanyi jogon is vicces srác, tényleg, de a Rick & Morty danharmónikus zsenialitását azért kár remélni tőle. Ehhez képest a High on Life bebizonyította, hogy a Squanch Games nem csak művházas VR-haknikat tud összekalapálni, hanem egy ún. "valamirevaló" játékot is. Bármilyen komolytalan játék a High on Life, ők nagyon is komolyan vették.
Legnagyobb fegyverténye persze kétségtelenül a humora, még akkor is, ha sokak szerint irritáló, ízléstelen és kizárólag rettentően bemindenezve tolerálható - de aki amúgy nagyjából képben van Justin Roiland munkásságával, az valószínűleg nem fogja azonnal remegő kézzel tárcsázni az NMHH-t, a pápát, orvosát vagy gyógyszerészét, ha szembetalálkozik egy efféle szösszenettel:
Van kérdés? Ne legyen. Nagyon megriadni persze nem kell, nem itt tetőzik a nívó, de azért ha poénokról van szó, akkor az a szabály, hogy nincs szabály - ám szerencsére a High on Life nem reked meg a teljesen infantilis vagy sokkoló megbotránkoztatásokkal röhögtetős szinten, hanem meglepően sokszínű, gazdagon rétegzett humor szövi át, ami kétségtelenül egy egészen kivételes írói csapat munkája. A rengeteg ötlet és a szabadjára engedett kreativitás ott van a játék minden elemében, a menüben eldugott fejvadász fórum posztjaitól kezdve a teljesen zakkant, rengeteg mellékszereplővel (de leginkább fegyvereinkkel) folytatott dialógusokon át a városi kijelzőkről bömbölő reklámokig, nem beszélve az olyan képi gegekről, amikkel gazdagon meg van szórva az összes bejárható helyszín… szóval, keresztül-kasul.
Számomra örömteli meglepetés volt a minőség, de legalább annyira a mennyiség is (ráadásul egyik sem ment a másik rovására), hiszen annyi felfedeznivaló apróság, elrejtett poén, összegyűjthető kártya és pénzes láda, megtalálható vagy megvásárolható fegyver- és tárgyfejlesztés van a játékban, hogy bár könnyedén el lehet jutni a végére 12-13 óra alatt, akik szeretnek a szöszölni a kimaxolással, azoknak itt tényleg luxusszöszölésben lesz részük. A gyűjtögethető apróságok egy része nyilván csak poén (pl. a kártyák), de aminek játékmechanikai szerepe is van, az jól ki van találva.
Vaktában lövöldözve
A sztorit és a játékmenetet nagyjából mindenki ismeri: a világegyetem távolabbi csücskeiben már olyannyira nem tudnak mit kezdeni magukkal az idegenek, hogy egy kimondottan ilyesmire fejlesztett spéci bongban a legkülönfélébb élőlényeket szívják el kábszi helyett - ám vesztünkre rájönnek, hogy az emberektől lehet a legdurvábban betépni, úgyhogy az egyik drogkartell le is rohanja a Földet. Tetszik vagy sem, nekünk jut a feladat, hogy felvegyük a harcot, de szerencsére szövetségeseink is akadnak: például a Gatlus bolygó értelmes fegyver-lényei, akik nagyon szeretnek beszélni, illetve Blim City egykor legendás fejvadásza, aki a lábak számát tekintve 100 százalékos, szemeket illetően pedig 33 százalékos deficitet elkönyvelve inkább az edzői kispadról támogat minket.
Innentől már sejthető a menetrend: a kartell vezetőire vadászva bejárunk egy rakás egzotikus helyszínt (fejvadász öltözékünket fejleszgetve az eleinte megközelíthetetlen részeket is - kicsit metroidosan), illetve halomra lövünk egy sereg egzotikus lényt (arzenálunkat pimpelve egyre látványosabban és véresebben). Igazi retró FPS-t kell elképzelni, de hogy mégse váljon monotonná a játékmenet, az új fegyverek új taktikai lehetőségeket nyitnak, ami modok beszerelésével még tovább variálható - én nem untam rá a játék végére sem, kimondottan ötletesnek találtam a hangulathoz remekül illő, teljesen elszállt harci fortélyokat, mint Gus, a shotgun másodlagos tüzelési módban kilőtt izzó lemezeit pattogtani késsel (Knifey-val!) az ellenfelek között. De a félreértések elkerülése végett azért hadd hangsúlyozzam: mókás mészárlás, IGEN. Realisztikus gunplay? NEM.
Ennél többet már kár tényleg lenne elmondani, pedig még az elteleportált alien-moziban látott Demon Wind filmről és vagy tucatnyi hasonló, teljesen szürreális élményről szívesen mesélnék. De a kiszámíthatatlanság és a rengeteg WTF-pillanat valószínűleg nagyban közrejátszott abban, hogy a High on Life közben egy percig sem unatkoztam és őszinte kíváncsisággal vártam, hogy milyen agyrém vár rám a következő kanyarban, csalódnom pedig sosem kellett. Rick & Morty rajongóknak valószínűleg nem kérdés, hogy adjanak-e neki egy esélyt (Game Pass előfizetéssel még kevésbé), de ha csak úgy lazításképpen egy üdítően elmebeteg játékkal zárnád az évet és bírod a morbid humort is, akkor szintén megreszkírozható. (De ballonkabátos alienektől ne vegyél semmit.)
