Hellforces

Pedig mindig volt esély: így járt a Kreed

is, melynek előzetes képeit, videóit látva előre temettük a Doom III

-at, de amikor megérkezett, ijedtünkben visongva bújtunk egymás háta mögé. Pedig olyat nagyon ritkán szoktunk. Drága jó Bad Sector kollégával a minap épp azon siránkoztunk, milyen kevés az igazán jó játék, és arra jutottunk, hogy nincs unalmasabb, mint egy gyenge FPS. A Hellforces

tökéletes példa erre: van néhány halovány erénye, de összességében annyira... semmilyen, hogy végül kidobott időnek éreztem azokat az órákat, melyeket vele töltöttem. Ha helyette inkább fákat ültetek, vagy mondjuk parlagfüvet kaszálok, mostanra szebb lenne a világ. Mindegy, már késő.


A csilivili nem elég
Mindez azért is kellemetlen, mert a Hellforces

készítésébe szemmel láthatóan öltek némi munkát és pénzt, illetve a korai képek alapján egy egészen tisztességes FPS-nek tűnt. Az E3-on alig győzték sorolni a fejlesztők, hogy így a lerombolható környezet, meg úgy a fények-árnyékok, és persze a DirectX 9 teljes kihasználása... Ami a legnagyobb vicc, ezek tényleg mind benne vannak. A felületes szemlélő mégis azt mondja, hogy ez a játék csúnya. (Vagy hasonlót, csak kevésbé EU-konform módon.) Pedig ha jól megnézzük, minden a helyén van, és igazán nem is kellene belekötni a grafikába, de valahogy nem áll össze az egész – ez már sajna nem a technológián múlik, ez dizájn kérdése. Amit itt nagyon elszúrtak.

A kocsmáros hozza a sörét
De tartsunk kis szünetet a szívtelen alázás közepette, lássuk a sztorit, a kevés pozitívum egyikét. Hősünk Steven Geist, egykori kommandós, aki úgy érezte, nem késő pályát váltani, és felcsapott kocsmárosnak. Egy nap befutott egyik régi barátnője, és beszámolt neki egy titokzatos szektáról. Majd eltűnt. Sejthető, hogy velük gyűlik meg a bajunk: a szekta vezetője ráadásul nem más, mint Baphomet, a démon. A kultusz tagjai azonkívül, hogy fura ruhákban járnak, hülye neveken szólítják egymást és sejtelmes pillantásokkal méregetnek mindenkit, sokkal csúnyább dolgokba is belefolytak. Az emberek lelkét akarják energiaforrásként használni, az újrahasznosítás jegyében pedig a lélek nélkül kószáló zombitestekből afféle hadsereget toboroznak. A végcél az, hogy magát Lucifert hozzák el a Földre, aki majd széjjelvág, és ez nekik jó lesz. Nos... A sztori úgy-ahogy elmegy, bár valószínűleg senkinek sem száradt ki a szája a rettegéstől, míg az iménti bekezdést elolvasta. Sajnos a játékban ez nagyon nehézkesen jön át, hiszen az átvezetők valami egészen igénytelenek. Néha képregényszerű slideshow közben lendítik tovább a sztorit (ezek még elviselhetők), de az egyéb átvezetők, a párbeszédek rettenetesek. Suták, közhelyesek, tele olyan mondatokkal, melyeket sosem mondana ki olyasvalaki, akinek angol az anyanyelve. (Nem mentség, hogy orosz a játék, elég lett volna az utcáról berángatni valami turistát, hogy ugyan hallgassa már meg, nem béna-e ez így.)


Agyatlan zombik
A játék a klasszikus FPS-sémát követi, teljesen lineáris pályákkal, felénk gyalogoló zombikkal, semmi említésre méltó. Annyira unalmas minden helyszín, amennyire csak lehet, mintha csak egymásra lennének hajigálva, különösebb rendszer nélkül. Az pedig, hogy nincs egy nyamvadt elágazás, manapság már nagyon kínos... De van még rosszabb! Fura érzés belekötni az MI-be egy zombihentelős játéknál, hiszen azt hinnénk, nem igazán lehet elrontani... Könyörgöm, buta zombikról van szó, nem elit kommandósokról (ld. F.E.A.R

.), akik ravaszul összedolgoznak, ide-oda vetődnek, megbújnak az árnyékban, és így tovább. Ezek a zombik azonban még saját fajtájukhoz képest is egészen hülyék (és ezzel nem szeretnék megbántani egyetlen zombit sem, egy csomó zombi barátom van!). Csak jönnek, ahogy meglátnak minket. A legkellemetlenebb, hogy az Orion ezt megpróbálta azzal ellensúlyozni, hogy ha kitartóan lőjük őket (mármint nem a fejlesztőket, hanem a zombikat), akkor váratlanul oldalaznak egyet, és jönnek tovább. Nos, ez így nem adja át azt, ami ilyenkor a képernyőn történik. Zombi jön, egyszer csak megtorpan, és váratlanul, mintha csak egy hagyományőrző egylet népi táncos foglalkozásán lenne, hetykén felkapja lábait, és oldalra ugrik egyet. Ez pedig olyan nevetséges, hogy teljesen agyoncsapja a hangulatot – már amennyiben hangulatban voltunk. Összefutunk később emberi ellenfelekkel is, de érdekes módon azok sem okosabbak.


Mátrixos szemcsi, mint a Neónak, aszta!
Van néhány felvehető tárgy, melyekkel felturbózhatjuk hősünket: elsőként mindenképpen a Mátrix-szemüveget (igazából nem így hívják) érdemes kiemelni. Olyan, mintha a tréfás kedvű fejlesztők valami poénnak szánták volna. Ha aktiváljuk, afféle nightvision módba kerülünk, sötétben "jobban látunk", és mivel hőérzékelőként is működik, ilyenkor az ellenfeleket is kiszúrhatjuk a térképen. Hogy mégse lássunk olyan jól, arról a Mátrix jól ismert, felülről lefelé csordogáló karakterei gondoskodnak, melyek ilyenkor érthetetlen módon elárasztják a képernyőt. Miért is? Nem igazán van támpontunk azzal kapcsolatban, hogy ez a játék miképp kapcsolódik a Mátrixhoz, de hát ők tudják. Legalább jól néz ki. Bár még az sem.

Logika híján
Búcsúzóul még néhány gyomros. Ez a játék tele van elképesztően illogikus húzásokkal. Néhány fórumot áttanulmányozva örömmel konstatáltam, hogy az első komolyabb fejtörő nem csupán rajtam fogott ki. Egy bezárt kapuról van szó, hatalmas lakattal. Hiába lőttem a lakatot, csak nem akart leesni, úgyhogy másik útvonal után néztem. Némi kétségbeesett bolyongás után visszatértem, és valamiért kipróbáltam a "Use" gombot (mert van olyan is, csak pályánként kb. egyszer lehet használni), és íme. Szóval nem kell kulcs, nem kell leverni a lakatot, csak használni kell. Egy szituációra nem lehet felkészülni. Van még néhány egyéb butaság is, például hogy a zombiktól lenyúlt húsvágó bárd sokkal hatásosabb, mint a pisztoly. Eleinte nem voltam eleresztve lőszerrel, a zombikat meg egyszerűen muszáj volt telepumpálni golyóval, különben le sem lassítottak. Ám amikor kiderült, hogy a bárddal két ütéssel le lehet teríteni őket, kinyílt a világ. Utáltam azt is, hogy a csatornákban patkányok támadnak minket, amelyeket alig lehet kinyírni. Picik és gyorsak, a kamera pedig béna, mert nem tudunk teljesen lenézni, úgyhogy kénytelenek vagyunk hátrálva ütni vagy lőni őket, miközben – ha egy pillanatra kívülről is elképzeljük magunkat – nem lehet nem beleborzongani, hogy mekkora lámáknak nézhetünk ki. De az első bossfight (egy hatalmas robotkutya, vagy mi) szintén sokat elárult a fejlesztői koncepcióról. Annyi a trükk, hogy sokáig kell lőni. Whoa. Később azért már taktikázni is kell, a rakétavetős zombilányt például iszonyat sokáig kell lőni. Lehetőleg rakétákkal! Használd az agyad, fiam!
Jaj, kifutottunk a helyből. Akkor még egyszer gyorsan a tanulság: ezt a játékot kerülje, aki teheti. Az orosz fejlesztőkért pedig gyertyát gyújtunk, hátha leszedi azt a fránya átkot.





Kapcsolódó linkek:

• Orion
  
• Buka Entertainment
  
• Játékinfó