Volt annak idején egy zenekar. Balhés frontember (Axl Rose), csiszolatlan stílusával is zseniális tehetségű szólógitáros (Slash), egy másik hathúros, aki a dalszerzést művelte csípőből (Izzy), egy extra laza basszusgitáros (Duff) és egy lányok-kedvence dobos (Steven Adler). Az első album (Appetite For Destruction, 1987) sokkolta a világot, a csajozós glam külső elemi vadságú rockot rejtett, olyasmit, ami az Aerosmith felturbózott változataként is megállta a helyét. Egy minialbummal később, 1991-ben egy kissé kitömött felállású banda készítette el az Use Your Illusion I-II dupla lemezt, amely megasztár státuszba helyezte őket - egyszerre volt meg a kezdeti idők vadsága és egy csomó más, kifinomultabb hatás. Sokan azt mondták már akkor is, az ilyesmi nem szólhat örökké, ennyire érzékeny kombinációt csak egyszer lehet megragadni. Sajnos így is lett.
Egy Axl, ha beindul...A felelőtlen életű, drog-pia szentkettősséget választó Steven helyére még a dupla lemez előtt érkezett Matt Sorum, Izzy, a vagány dalok mestere még az Illusion-turné közepén szállt ki rekord-gyorsasággal. A többi tagot, köztük a teljesen egyéni hangzást kialakító Slash-t az egyre kiborítóbban viselkedő, sztárallűröket a végletekig feszítő Axl Rose frontember „utálta ki" a csapatból. Egy halvány feldolgozás-albumot követően hatalmas csend lett, és a banda nevét megvásárló Rose eltűnt évi néhány ködös sajtónyilatkozat mögött.
A Chinese Democracy lemezcím először 17 (ismétlem, tizenhét!!!) esztendeje hangzott el, azóta a világtörténelem egyik legnagyobb összegű zenei befektetésévé vált – 15 millió dollárt lapátolt a projektbe a kiadó. Évekkel később, egyre változó felállásban fel-felbukkant a „zenekar”, mely akkor már egyértelműen az egyre furcsábban viselkedő, balladai homályba burkolózó Axl-t és bérzenész kollégáit jelentette. Habár a rajongók folyamatosan egy újjáalakulásra vártak, Axl és furcsa brigádja (állítólag) folyamatosan gyártotta a soha véget nem érő lemez dalait, melyekből néhány itt-ott el is hangzott koncerteken, évről évre újabb hangszerelésben... Mintha valahogy az egykori „piacvezető” banda elvesztette volna a talajt és arra jött rá, nem tudja már, melyik divatot is kell követnie.
15, 15, 17...
Több éve ígérgetik már, hogy igen, jövő hónapban tényleg, de karácsonyra istenbizony, és persze, azért nyárra komolyan megjelenik – végül, amikor már senki nem hitt az állítás valóságtartalmában, valóban a boltokba került a Chinese Democracy. A borítón Rose neve alatt tizenöt zenész neve szerepel, a beleölt milliók száma is tizenöt, az elkészülés éveinek száma tizenhét... Nos, ilyen is lett a lemez. Aki azt a Guns-t keresi, amit annak idején, még évtizedekkel ezelőtt megszeretett, ne is fáradjon. Furcsa kettősség uralkodik a dalokon. Egy részük Axl indusztriális zenei rajongását tükrözi, melyet még a kilencvenes évek közepén és végén, Marylin Manson „uralkodásának” idején fedezett fel – ilyen a címadó nyitó tétel, vagy a majdhogynem táncolható Shackler's Revenge, és a többi dalban is meglepően sok kütyü, ketyere, gépdob és sampler található. Gépdob és Guns N' Roses? Ugye, mennyire összeegyeztethetetlen?
A lemez másik vonulatát a megszelídített poprock képezi, de sajnos sem a helyenként November Rain-t idézni próbáló (de elbukó) Street Of Dreams, sem a furcsa, nagyzenekaros There Was A Time, sem a bután gépdobos, langyos Madagascar nem elég erős és poposan fogós ahhoz, hogy értelme legyen egy ilyen váltásnak. Töltelékdal pedig még ezeken kívül is akad, a Prostitute furcsa funkpoprockjával, a monoton If The World-del, vagy a menthetetlenül ultranyálas This I Love-val végképp semmit nem tudtam kezdeni.
Hol van innen a Guns N' Roses?Persze kétség nem fér hozzá, minden dal mestermunka mind hangszerelés, mind hangzás és zenészi játék terén, de ettől még folyamatosan azt kell megkérdeznünk: hol van innen a Guns N' Roses? Ez nem egy 17 év alatt felnőtt zenekar gyökereket tovább fejlesztő alkotása, hanem egy furcsa zanza, egy Axl szólólemez elveszve a majd' két évtizednyi trendek forgatagában (már most is sokan Axl Roses-ként emlegetik a zenekart...). Próbáljátok ki, hogy úgy hallgatjátok végig a lemezt, hogy elvonatkoztattok az énekhangtól. Mintha csak különböző, az elmúlt tíz évben működő zenekarok felvételeit hallanánk - az éneken kívül semmi, de semmi nem utal arra, kit is hallgatunk.
Ha tehát azt nézem, hogy tökéletes-e zeneileg vagy produkció tekintetében a lemez, mindenképpen öt pontot kéne adnom, hiszen ennyi év és ennyi millió nem tévedhet. Ha viszont a név és a zene kapcsolatát, a hitelességet, az egyediséget nézem, egy csupán egyetlen pontra elég. Bizony, most durva leszek és kíméletlen,de a súlyozott átlagom az öt pontból csupán kettő és fél. És csak magánvélemény, de ennyi millió dollár tizedéből is bőven meg lehetett volna csinálni ezt a lemezt, sőt ilyenebbet is, a többit pedig odaadni valakinek, aki rászorul – például a nagy mellénnyel hirdetett kínai „demokrácia” egynémely áldozatának. Így bizony ez csak egy csillogó, technikailag tökéletes kicseszés.
2,5 / 5
