Öt éve jelent meg PS3-ra a God of War III, lezárva ezzel a PlayStation tíz éve kezdett, a tankönyvinél kicsit véresebbre hangolt alternatív görög mitológiáját (ahonnan a sorozat később még visszatáncolt az előzményeket feldolgozó God of War: Ascensionnel, de mindegy is). Ha senki sem bánja, akkor a dögunalmas "brühü, már megint egy ultimate-remastered-definitive edition" kukát most nem rúgnám fel, elvégre egy PS3-exkluzív címről van szó, és akik annak idején Xbox térfélen játszottak, de váltottak a PS4 miatt, nem baj, ha nem maradnak ki belőle. Ettől függetlenül öt év hosszú idő, közben - nahát-nahát - bizony sok víz lefolyt a Styxen, valami pedig időközben megváltozott. A trilógia záródarabja játékmechanikailag még ma is megállja a helyét, a Remastered verzió pedig látványban is feledteti az eltelt időt, pontszám tekintetében viszont nem múlja felül. De mégis, mi lehet a gond?
Mi változott öt év alatt?
Ehhez egy kicsit hátrébb kell lépnünk. Először is, aki nem találkozott volna vele PlayStation 2-n, illetve később Sony PSP-n, az ismerkedjen meg most minden idők egyik legbrutálisabb játékhősével. Kratos egykori spártai harcos, aki a halál torkában a saját és emberei életéért cserébe a háború istene, Árész szolgálatába szegődött. Árész nagyon komolyan vette kiképzését, és hogy tökéletes harcost neveljen belőle, illetve minden földi kötöttségétől "megszabadítsa", csellel ráveszi, hogy saját feleségét és gyermekét is lemészárolja. A terv részben sikerül is, hiszen Kratos válaszul mindennél elszántabb gyilkológépként kezdi felszántani a teljes görög mondavilágot, Árész szempontjából viszont mindez csak részleges sikerként könyvelhető el, mivel a bosszúhadjáratnak ő maga válik első számú célpontjává. Kratos sikerrel jár, így ő lesz a háború új istene - és még csak az első God of War játék sztorijánál járunk a hétből. Később az is kiderül, hogy Kratos apja maga Zeusz, tehát ő egy félisten, és a gyorsan eszkalálódó események fényében nem meglepő, hogy a God of War III elején már Gaia hátán ülve találjuk, amint az Olümposzt rohamozza. Aki tehát itt kapcsolódik be a történetbe, és csak kapkodja a fejét, azt ugyan meg tudjuk érteni, de kitartás, hamar fel fog zárkózni.
A lényeg úgyis: a harc
A God of War sorozat igazi vonzereje azonban nem ez, hanem az elképesztően látványos és véres harc: nem szabadon felfedezhető, hanem aprólékosan megszerkesztett, alapvetően lineárisan bejárható (ám elágazásokkal és rejtett zugokkal gazdagon tarkított) arénák sorozatát járjuk be, ahol néhány fejleszthető fegyver és mágikus képesség vagy tárgy használatával vágunk utat magunknak brutális kombókkal. A "kombó" persze szokás szerint rögtön kétfajta játékost idéz: azokat, akik lelkiismeretesen betanulják a karakterük adta lehetőségeket, és azokat maxra járatva elkápráztatják ellenfeleiket szánalmas életük utolsó pillanataiban, míg a másik csoportba tartozók nyomnak mindent, amit érnek, és remélik a legjobbakat - persze tudták ezt a készítők is, úgyhogy terem itt babér mindenkinek. Ennek kapcsán mindenképp jár az elismerés az irányítás miatt, mert feszes és pontos, a sorozat sikeréhez valószínűleg nagymértékben hozzájárult.
A kombók egyszerű sémákra épülnek, és bár minden fegyver más egy kicsit, könnyű őket kitapasztalni, később pedig már szituációktól függően váltogatni. Amíg nem érezzük őket, nehéz is választani közülük, de a játék végére úgyis felfejlesztjük majd mindet - szintezésükkel ugyanis nő a sebzésük, és több kombót kapunk hozzájuk, emellett mindegyikükhöz tartozik egy adott, szintén erősödő varázslat. Az új fegyverek mellett extra tárgyakat is szerzünk; ezek, ha fegyverként nem is túl hatékonyak, de stratégiailag a harcok során értékesek lehetnek (az egyik például egy olyan íj, amellyel lángra lobbanthatók az ellenfelek, a másikkal pedig rövid időre elvakíthatjuk őket), de még fontosabb, hogy segítségükkel bejutunk a játéktér addig gondosan elzárt pontjaira. Úgyhogy ha nagyon elakadnánk, mert utunkat állja egy vörös tövisekkel benőtt susnyás, egy kék kristályformáció vagy egy meredek fal, akkor ne feltétlenül erőltessük, lesz rá célszerszám, amivel később bevehetjük az akadályt.
Patak vér fog folyni
A játék alapvetően kétfajta érzésre hajt: az egyik a grandiózus, emberfeletti méretek érzékeltetése - elvégre istenek és titánok harcáról, az alvilág és az Olümposz sorsáról van szó most -, a másik az öncélú, kéjes öldöklés. Az előbbi még rendben is van, a God of War valószínűleg ezzel írta be magát igazán a játéktörténelem nagykönyvébe, elvégre nem kis mutatvány hitelesen érzékeltetni, hogy milyen megküzdeni egy titánnal. A Shadow of the Colossus mellett nem is nagyon volt játék, ami igazán meggyőzően tudta megmutatni egy egymáshoz képest pöttöm és gigantikus teremtmény csatáját. Amikor ráadásul a kamera diszkréten távolodni kezd, mi azonban továbbra is kétségbeesetten küzdünk egy halom ellenséges rém gyűrűjében, miközben látjuk magunk körül a lángoló horizontot és az áldatlan tevékenységünk következtében is felperzselt világot, nos, az valóban grandiózus. Ami viszont az öldöklést illeti, senkinek ne legyenek illúziói, a God of War III - ahogy a sorozat többi része is - rettentően brutális játék. Nem is csak a non-stop kaszabolás, a karok-fejek letépése, a különféle szörnyek csonkolása-belezése-felhasogatása miatt, hanem mert Kratos egy végtelenül kíméletlen alak; nem kegyelmez senkinek, aki az útjába kerül, még a kétségbeesetten menekülő ártatlanoknak sem. Emiatt pedig a God of War III idegenebb most, mint öt éve. Akkoriban még valahogy kontextusában érkezett a trilógia záródarabja, időközben viszont a játékok igyekeznek az Anita Sarkeesian és a többi önjelölt, hüppögő játékmoralista polkorrekt igényeinek megfelelni. Kihat ez a változás ránk is, úgyhogy jobban zavar már ez az öncélú belezés, és mentegetni is egyre nehezebb - szerencsére nem tisztünk. Szólni azonban időben szólunk róla.
Bosszú, felmelegítve
A sztori talán a leggyengébb pontja a God of War III-nak, és hiába próbálja Kratos "érzékenyebb" oldalát is megvillantani, ezt még az újak sem veszik be, sőt - mire odáig eljutunk a játékban, az iszonyatos vendetta közvetlen és közvetett áldozatai beláthatatlanok. Úgyhogy hadd ne vegyük komolyan Kratost, amint meg-megáll és visszaemlékszik néhány gyilkosságra, amit esetleg tényleg megbánt, miközben felégette a világot. Ez már öt éve is necces volt, és most sem lett jobb. Viszont a Remastered verzióban valóban látványos a Wholesale Algorithms csapatának köszönhető 1080p felbontás és a szinte folyamatosan tartott, másodpercenkénti 60 frame. A játék főleg az átvezetőket, illetve a közelebbről is megmutatott modelleket elnézve nem igazán képes elhitetni, hogy eleve PS4-re készült, de ettől függetlenül szép és látványos, és nemcsak azoknak ajánlható, akiknek kimaradt az eredeti, hanem azoknak is, akik öt év után újra nekiugranának - szerencsére a God of War III tényleg olyan jó, hogy nem kell majd csalódnunk benne.
