Ha az ember szeret valamit, akkor lényegesen kritikusabban áll hozzá - ez egy rossz szokás, de sajnos levetkőzhetetlen. Ha valami lehetne akár tökéletes is, akkor sokkal jobban zavarnak azok az apró (vagy éppen nem is annyira apró) hibák, amelyek miatt végül nem lesz az. Sajnos a Telltale a hirtelen jött népszerűség és a rengeteg új projekt tengerében úszva iskolapéldát mutat arra, hogy egy zseniális koncepciót hogyan lehet apró hibákkal elúsztatni. Ezzel együtt kénytelen vagyok elismerni: jelenleg jobban tudom ajánlani a Telltale-féle Trónok harca sorozatot, mint az igazit; egyszerűen jobban felépített, kevésbé vontatott, pörgős és magával ragadó. Pont olyan, amit elvárunk tőlük. De akkor mégis mi a probléma?
Generációs küszködés
Nyilván kompromisszumokat kell kötni, ha egy fejlesztőcsapat sok platformra szeretné kiadni játékát, és belátható, hogy nem lesz mindenegyiken ugyanolyan az élmény. De azért legyünk őszinték, a Telltale játékok nem a The Witcher III látványvilágával és komplexitásával operáló alkotások, pedig nem lenne olyan nagyon embert próbáló feladat optimalizálni a cuccot. A grafikai motor nem sokat változott a The Walking Dead óta, amely pár típushibával egészen jól elfutott előző generációs konzolokon és mobilokon is, az utóbbi időben viszont ez a szekció kicsit hátrébb sorolódott. Xbox 360-on teszteltem a játékot, és odáig jutottam, hogy már nem a sztori, hanem a bugok miatt ment fel a vérnyomás, csikorgott a fog, egyenesedett ki az ökölbe szorított kézből a középső ujj. De tényleg, odáig eljutni, hogy a kissé döcögős, néha akadozós Telltale motor szinte diavetítést tart az átvezetőknél, és már QTE akciójeleneteknél is kényszeresen beakad - ezzel természetesen nullára csökkentve annak esélyét, hogy karakteremet ne nyársalja fel egy random ellenség -, azért elég kemény dolog. Élvezhetetlenné válik az, ami egyébként egyre jobb, egyre izgalmasabb, egyre szerethetőbb. Mint egy plüssmaci tüskés szőrzettel: feltépi a bőrödet, ha megszorongatod. Végül is játéknak játék, de a gyerek viszonylag hamar elföldeli majd a hátsó udvaron.
Pedig milyen jó is volna
Nem állítom, hogy ez a Game of Thrones széria a műfaj csúcsa, és nincsenek unalmas pillanatai, de még így is jobb, mint a jelenleg futó ötödik évad, és külön csoda, hogy szervesen illeszkedik a már ismert történetbe, mintha csak egy újabb függönyt húztak volna szét a nagy birodalmi színjátékban, amelynek sok szálát elég jól ismerjük már. Gared nem számíthat Jon Snowra, miután megölte egy testvérét, így menekülnie kell; Asher hiába jut el Daeneryshez, csak Meereen elfoglalása után reménykedhet segítségben; Myra elveszíti korábbi pártfogóit, Margaeryt és a már királygyilkosnak kikiáltott Tyriont, de új utakon próbál boldogulni az egyre feszültebb helyzetben, Rodrik pedig a Bolton és Whitehill terror ellen szervezkedve egyre nehezebb és kényesebb helyzetbe kerül saját otthonában. Mindegyik történeti szál találkozik valahol a sorozat sztorijával, vagy valamilyen ismert karakterével, ezt zseniálisan oldották meg az írók. Sőt, minden új szereplő is magával ragad; egyre többet tudunk meg a Forrester családról és az őket körülvevő alakokról, kapcsolataikról, sikerült jól eltalálni azt a nem fekete-fehér karakterábrázolást, amelyet lehet szeretni ebben a könyv- vagy tévésorozatban.
Ezzel együtt a teljes csőjáték jelleg és a bugos, akadozó játékmenet sokat elvesz abból az értékből, amit maga a sztori jelent. Sajnos ott tartunk, hogy a széria korábbi generációra nem ajánlott, és így a minimum gépigényt sem mondanám tutira a PC-seknek, mert láthatóan a játék követeli a jobb hardvert. Kábé annyira alaptalanul, mintha Tyrion követelné a Hegy páncélját.
