Az évek során olyan rohamosan fejlődtek a videojátékok, hogy mára a legtöbbünknek már sokkal nagyobb elvárásai vannak egy-egy új címet illetően, mint például 10 vagy 15 évvel ezelőtt. Míg régen sok esetben még a legdurvább bugok sem tudták elvenni a kedvünket egy remek játéktól, addig manapság már azon is kiakadnak sokan, ha egy pocsolya másképp néz ki egy videóban, mint végül a játékban. Ezért is remek dolog, hogy visszatért közénk a nagyjából 17 éves Freedom Fighters, mivel kitűnően szemlélteti, mennyit változott a játékipar, és vele együtt a játékosok igényei.
Vörös New York
A 2003-ban debütált TPS hosszú ideig nem volt digitálisan kapható PC-re, de aztán idén több játékos platform (köztük a GOG.com) kínálatába is feldobta azt az IO Interactive, remek lehetőséget adva ezzel egy kis nosztalgiázásra vagy éppen egy klasszikus bepótlására. A játék alapszituációja pofonegyszerű: egy alternatív valóságban a Szovjetunió atombombát hajított Berlinre, amivel le is zárta a második világháborút, majd a 2000-es évek elejére akkorára nőtt a hatalma, hogy lerohanta New Yorkot. Ekkor jön a képbe a vízvezeték-szerelő Chris Stone, aki egy csapásra az ellenállásban találja magát, és kezdetét veszi a szovjetek elleni csata a városban.
Picit furcsa érzés egy ilyen régi játék funkcióit úgy ecsetelni, mintha mostanában találkoztunk volna azokkal először, ezért inkább csak az alapokról mesélek egy kicsit. A kaland során a város számos részén megfordulunk, ahol általában nem túl összetett feladatokat végzünk el, miközben halomra lőjük az utunkba kerülő ellenségeket. Szerencsére nem kell egyedül akcióznunk, mivel karizmánk mértékétől függően társakat is szerezhetünk magunk mellé egy-egy bevetés közben, akiket aztán ráuszíthatunk a szovjetekre. Apróságnak tűnik, de néha jól jön, hogy nem egyedül kell szembenézni egy kisebb hadsereggel.
Azok a régi szép idők…
Az a nagy helyzet, hogy a Freedom Fighters még ennyi év után is elég szórakoztató. Ugyan néhány fegyver működéséhez hozzá kell szokni, mert elég furcsán záporoznak belőlük a golyók, de ennek ellenére könnyű az irányítás, és kifejezetten élvezetes a pályákon barangolni, illetve szitává lőni az életünkre törő rosszfiúkat. Azonban kétségtelen, hogy a játékon nyomot hagyott az idő vasfoga.
Az IO Interactive klasszikusában is megvannak azok a bosszantó dolgok, amik anno számos alkotásban megkeserítették a játékosok életét. Vegyük például a semmiből feltűnő ellenfeleket, akik a már megtisztított területeken egyszer csak megjelennek. Aztán ott a mesterséges intelligencia, ami bizonyos helyzetekben szörnyen buta, de ha célzásról van szó, olykor igazi Tell Vilmosként viselkedik. Persze ezek zavaró dolgok, ám én úgy gondolom, hogy hozzátartoznak a játék retró bájához, szóval most már nem is lehet haragudni ezért annyira, mint sok évvel ezelőtt.
A Freedom Fighters tökéletes választás, ha valaki visszatérne az évezred elejére, hiszen ez az újrakiadás összességében remekül működik PC-n, a Jesper Kyd által komponált dallamok pedig még mindig ütősek. A játékkal való ismerkedést egyébként kifejezetten ajánlom azoknak is, akik csak az elmúlt években kezdtek el videojátékokkal foglalkozni, mert tényleg jó képet ad arról, hogy mi számított régen magas minőségű alkotásnak.
