Valójában mennyit érhet az, ha egy játékon olyan fejlesztő dolgozik, akinek nevéhez egy sikeres franchise kötődik? A Disintegration marketingkampányának részeként a Private Division kiadó igyekezett hangsúlyozni, hogy bár a V1 Interactive egy új, mindössze 30 főből álló csapat, a Halo egyik társalkotója, Marcus Lehto vezeti, és talán abban reménykedtek, az egyszeri játékos azt gondolja majd, hogy ez garancia a minőségre.
Pedig valójában nagyon kevés olyan fejlesztő van napjainkban, akinek neve sokat jelent, az meg, hogy dolgozott valamin, valamennyit, valamikor régen, önmagában elég üres kijelentés - még az sem biztos, hogy a korábban a Rockstar Games elnökeként tevékenykedő Leslie Benzies új projektje, az Everywhere felkelti a játékosok érdeklődését, pedig a Rockstar neve szépen mutat egy önéletrajzban. Mindenképp kellett valami, amivel eladható a Disintegration, ha már a dizájn nem több, mint a Destiny és az Anthem keveréke, a stratégiai játékmenet meg nehezen hozza lázba a nagy közönséget, de úgy tűnik, eleve nem pörgött be a világ a koncepciótól. Azért - még a korábban csalódást keltő béta ellenére is - érdeklődve néztem meg, mit kínál, de azt kívánom, bárcsak inkább a Destiny lélekölő grindolására fordítottam volna ezt az időt.
Nem akarok robot lenni!
Pedig a koncepció tényleg nem lenne rossz. A fejlesztők először egy stratégiai játékot kezdtek el fejleszteni, de úgy érezték, önmagában ez még nem elég, úgyhogy annyit csavartak rajta, hogy a játékos nemcsak parancsokat osztogat, hanem aktív résztvevője a harcoknak. Egy lebegő motorban ülve repkedhetünk a játéktér felett, viszonylag gyengének érződő fegyvereinkkel tüzelhetünk a földi egységekre, illetve egy-egy gombnyomással adhatjuk ki a parancsokat a minket kísérőknek; fedezékbe küldhetjük őket (nem egyesével, csak egyszerre), aktiválhatjuk különleges képességüket (ami olyan lassan lép életbe, hogy a célterületről addig rég elmozogtak az ellenfelek), kijelölhetjük, kire tüzeljenek, vagy megkérhetjük őket, hogy nyissanak ki ládákat, túrjanak szét kupacokat és aktiváljanak életerő-újratöltő eszközöket.
Egységeink sajnos egészen ostobák, maguktól nem keresik a fedezéket, nem is maradnak ott, még ha kimondottan arra kérjük őket, akkor sem, és ennek következtében könnyen elhaláloznak, aztán kapargathatjuk darabjaikat a földről, hogy ne bukjuk el az egész küldetést. Illetve hát attól, hogy parancsokat adhatunk, nem lesz egy játék stratégia; a Disintegrationből pont a taktikázás lehetősége hiányzik, csapatunkat minden misszióra előre összeállítva kapjuk, és nem is feltétlenül vegyesen. Erre jön rá még néha az, hogy kisebb-nagyobb bugok gátolják a továbbhaladást az egyjátékos kampányban, így nehezen veszi rá magát az ember a folytatásra.
Könnyebb lenne, ha a sztori bármennyire érdekes vagy legalább könnyen követhető volna, de ez sem igaz. A nem olyan távoli jövőben tudósok úgy kívánják megoldani a klímaváltozás és a Föld erőforrásainak fogyása miatt kialakult problémát, hogy az emberek tudatát robottestekbe ültetik át, és ez alapvetően önkéntes, de egy gonosz katonai csoport, a Rayonne erőszakkal próbál mindenkit fémmé konvertálni. Egy lázadó csoport tagjaként kell ez ellen küzdenünk, foglyokat kiszabadítanunk, erőforrásokat gyűjtenünk. Társainkról úgy tudhatunk meg többet, hogy minden küldetés után körbesétálunk a hangárban, és beszélgetünk velünk egy kicsit (néha nem is beszélgetés ez, csak meghallgatunk egy elmés megjegyzést), valamint ugyanígy szedhetjük fel a bónusz kihívásokat. Rettenetesen fárasztó időhúzás ez, a hangárnak nincs más szerepe ezen kívül, és szinte magamba roskadtam, amikor elsétáltam a kifutópálya végéig, hogy ott aztán ne találjak semmit. A történet maga csapong, soha nem tud igazán érdekes lenni, pedig az is látszik, hogy az átvezetőket nem két perc alatt dobták össze.
Többjátékos mód, több játékos nélkül
Egy kicsit megcsúszott ez a teszt, mert a játék június 16-án jelent meg és a kulcsot is késve kaptuk a kiadótól, ezért arról, hogy milyen élmény a multiplayerrel játszani, sajnos nem tudok nyilatkozni, mivel nem találtam szervert, hiába vártam türelemmel. Bár én PS4-en játszottam, sokat elmond, hogy a SteamCharts adatai alapján az egyszerre játszók számának mindenkori csúcsa (beleértve azokat, akik a kampányt pörgetik) 120 fő volt, de a napokban 50-nél feljebb nem ment a számláló. Így hát hiába is értékelném a multit, ha nincs kivel játszani, használhatatlan az egész.
A Disintegration eleve nem keltett nagy hullámokat, és hamar el is süllyedt. Ha esetleg valamilyen oknál fogva még mindig szemeznétek vele, készüljetek arra, hogy a multi nem fog sokáig életben maradni, az egyjátékos kampány miatt meg tényleg nem éri meg fizetni érte.
