Ha azt a stúdiót kellene megneveznem, amelyik leginkább odavan a minimális erőfeszítés mellett a maximális bevétel kisajtolásáért, akkor egyetlen pillanatig sem gondolkodnék, és villámsebesen rávágnám, hogy ez a Capcom. Az utóbbi időben kaptunk valóban kiváló játékokat is a japán cégtől, elég csak a Resident Evil VII-re vagy a pazar Monster Hunter: Worldre gondolni. Mellettünk azonban ott van a lagymatag Street Fighter V vagy mondjuk a kifejezetten rossz Marvel vs. Capcom: Infinite. Kevésbé sikeres játékokat kiadni nem bűn, de a Capcom ennél sokkal nagyobb böszmeségekre is képes. Csillagászati árakat kér el a legtöbb játéka extra karaktereiért és kinézeteiért, és úgy ontja magából a minimális ráncfelvarrásokkal büszkélkedő remastereket, mintha nem lenne holnap. A Devil May Cry HD Collectiont is valószínűleg azért vették elő, hogy egy pillanatig se felejtsük el: ők a játékipari újrahasznosítás császárai, és nem is akarnak lemondani erről az egyébként nem túl hízelgő címről.
Nosztalgia minden áron
Ha nektek is úgy dereng, hogy ez a gyűjteményes kiadás egyszer már megjelent, akkor nem az emlékezetetek űz huncut tréfát veletek. Hat évvel ezelőtt PlayStation 3-ra és Xbox 360-ra kiadták ugyanezt a pakkot, vagyis az első három Devil May Cry játék HD-köntösbe bújtatott és ezenfelül lényegében teljesen érintetlenül hagyott inkarnációját. Végtelenül egyszerű dolgom lenne, ha csak azt szeretném összefoglalni, mi változott 2012 óta: a 720p-s felbontást 1080p-re cserélték, immár stabil 60 fps mellett szeletelhetjük és lőhetjük darabokra a démonokat, és a főmenüben elérünk pár concept artot. Ennyi, és nem több a nagy mutatvány.
Az persze világos, hogy akik szeretnék bepótolni Dante korai szárnypróbálgatásait, és kimaradtak az előző konzolgenerációból, szükségesnek érezhetik a HD Collection megjelenését. Ez nem is olyan kis tábort érinthet, elvégre a PC-s játékosok legutóbb kimaradtak a buliból, most viszont ők is belefoghatnak Dante történetébe. Sajnos azonban vannak olyan videojátékok, amelyeken túlzottan is meglátszik a kérlelhetetlen idő; nemcsak nemesednek az évek során, mint a jó bor, hanem bizony veszítenek eredeti fényükből, és fakó pixelhalmazokként maradnak meg. Fáj, vagy sem, a DMC játékok is ez utóbbi kategóriába tartoznak. Maga a harc továbbra is szórakoztató, Dante karddal és két pisztollyal kiválóan űzi a démonvadászok csöppet sem egyszerű mesterségét, a megszerezhető új képességek és fegyverek pedig csak tovább fokozzák az élményt. A fix kamerakezelés viszont egy olyan fájó pont, amit 2018-ban már igen kevesek gyomra képes bevenni heveny rosszullét nélkül.
Nem mellékesen a második rész továbbra is kilóg az egész szériából, és már újkorában sem volt egy csiszolatlan gyémánt. A szinte alig megszólaló, minden pimasz báját elveszítő, tulajdonképpen teljesen kiherélt Dante ebben az epizódban annyira szórakoztató, mint egy adóbevallás elkészítése.
Fél pénz, fél gőz
Van egy pont egy adott videojáték életciklusában, amikor már nem elég cserélni a textúrákat, és húzni egyet a felbontáson. Ha eléri az adott cím az öregedésnek ezt a fokát, akkor vagy szépen békén hagyják az alapanyagot, és engedik, hogy az emlékeink mindent megszépítsenek, vagy pedig tisztességgel és kemény munkával nyúlnak hozzá, elkészítenek egy olyan kiadást, amely tényleg újragondolja a matériát, és a kor igényei szerint változtatja meg azt. A Capcom inkább egy harmadik utat választott, amit már annyira kitaposott, hogy csukott szemmel is bármikor végigmenne rajta. 30 eurót elkérni három játékért egyébként természetesen nem pofátlanság, így az árazás inkább pozitív, de másképp nem is dönthettek volna a japánok. Silány munkáért a dörzsölt iparos is inkább csak a megbeszélt összeg felét kéri el, hogy legalább valamit hozzon a konyhára a meló, ne csak válogatott szitkok közepette tessékelje ki őt a megrendelő a bejárati ajtón.
