Huszonhárom éve, 1993-ban jelent meg a Day of the Tentacle című játék a LucasArts gondozásában. A Tim Schafer és Dave Grossman agyszüleményéből keletkezett őrület tulajdonképpen egy még korábbi kalandjáték, a Maniac Mansion folytatása volt, de '93-ra - bár még mindig darabos volt a VGA-felbontás és kezdetleges a PC-k hangképzése - már olyan rajzfilmszerű körítést kaphatott az új rész, amitől híresebbé válhatott, és jóval nagyobbat üthetett az elődnél. A titka egyértelműen az agy- és hasfalszaggató humor volt, az a fajta blődség, amit a Monty Python filmekben szokhattunk meg, de mindez beágyazva egy akkoriban már megszokott tárgykeresős, feladatmegoldós, egyik eszközt a másikon használós játékmechanikába. Aztán persze leáldozott a kalandjátékoknak, a LucasArts is átnyergelt jövedelmezőbb Star Wars akciójátékokra, majd szépen el is sorvadt. Szerencsére Tim Schafer még 2014-ben bejelentette, hogy saját stúdiója, a Double Fine Productions segítségével újraéleszti a klasszikust - és most itt van.
Ráncfelvarrás után
Kicsit félve vártam a DoTT újrahúzott verzióját, ugyanis a Double Fine által tavaly kiadott előző remaster, a humor-noir Grim Fandango nem lett a legtökéletesebb. Szerencsére most semmi gond nem volt a 2016-osítással: a grafikát láthatóan szinte minden esetben újrarajzolták az eredeti tervek alapján, de végig tiszteletben tartva az egykori hangulatot. A játék közben egyébként egy pillanat alatt válthatunk a régi kinézetre az F1-gombbal, így rögtön megnézhetjük, mekkorát változott a világ 1993 óta. Itt láthatjuk leginkább az irányítás újrafaragásának lényegét is: a régi változatban a parancsok (menj oda, nyisd ki, húzd meg stb.) külön szövegként látszottak a képernyő alján, ahol stabilan terpeszkedett a nálunk lévő tárgyak listája is. Ehhez képest a modern feldolgozásban a cselekvéseket egy egérkattintásra felbukkanó menüből választhatjuk ki, és a tárgylista is egy Windows Start-menühöz hasonló, felbukkanó ablakot kapott, így a teljes képernyő az akcióé.
A zenét is az eredeti dallamok alapján vették fel újra, a zenész-vájtfülem csak néha talált olyan részeket, amiket máshogy szoktam meg az eredetiben, de a bohókás hangulat egy az egyben megmaradt. A történet pedig aztán végképp a régi, szerencsére semmit nem vettek el belőle, és hozzá sem akartak toldani olyasmit, amire semmi szükség.
Csápok az időben
A történetet vagy mindenki ismeri, vagy azonnal tessék bepótolni. Onnan indulunk, hogy Dr. Fred, az őrült tudós vidéki házában kinevelt két csápot, egy zöldet és egy lilát. Utóbbi egy kerti séta során beleiszik a ház mögött folydogáló kísérleti melléktermékbe, karokat növeszt, és úgy dönt, az új képességeinek hála végre megvalósíthatja élete célját: meghódíthatja a Földet. Az őrült professzor levelet ír az előző játékban megismert triónak, akik már rohannak is a világ megmentésére: Bernard, a szerencsétlen, szemüveges geek, Laverne, a bájos, de teljesen kattant nőszemély, valamint Hoagie, a pocakos és kedvesen bunkó rocker.
Dr. Fred egy kerti budiból átalakított időgép segítségével szeretné pár órával visszaküldeni a hősöket az időben, de persze semmi sem megy a tervek szerint, ezért Bernard marad a jelenben, Laverne 200 évvel a jövőbe, Hoagie pedig 200 évvel a múltba repül. Itt aztán elindul a teljes agymenés, amely sem az amerikai történelem nagyjait, sem egyéb szentségeket nem kímél.
Aki még emlékszik az eredeti játék trükkjeire, négy-öt óra alatt végigrohanhat a kalandon, és persze az internet tele van a végigjátszásokkal, de azt javaslom, mindenképpen próbáljon meg mindenki magától boldogulni. Próbálkozzon a legőrültebb megoldásokkal, és igen, a hörcsögöt tényleg be kell rakni a jégszekrénybe, a jövőben pedig megmikrózni, és a múltban is igaz az axióma, miszerint ha lemossuk a lovaskocsit, kitör a vihar és a zápor (Ben Franklin papírsárkányába pedig belevág a villám).
