Tesztünk készültekor még csak a PC-s újságírói verzió járt a kezünkben, aminek leginkább szembeötlő hibáit a megjelenésre időzített Day0 patchnek kellett volna kigyomlálnia. Jött is a tapasz, a bugok és a glitchek azonban nem mentek sehova, emiatt korábbi ígéretünknek megfelelően lecseréltük a Kihagyhatatlan plecsnit.
Kevés játék megjelenését övezi akkora felhajtás, mint a CD Projekt Red legújabb alkotásáét. A stúdió már 2012-ben bejelentette, hogy adaptálni készül Mike Pondsmith Cyberpunk univerzumát, ám a tényleges munkálatok megkezdéséig még eltelt négy év, miközben minden figyelmet és erőforrást lefoglalt egy másik, később leleplezett projekt: a The Witcher 3. Utóbbit tekintjük a CDPR koronagyémántjának, fennállása legemlékezetesebb darabjának, amely hivatkozási ponttá vált műfajon belül és kívül, Ríviai Geralt harmadik kalandja ugyanis egy szempillantás alatt a szakma élvonalába katapultálta a céget, és még öt évvel a premierje után is nyomtatja a pénzt.
Ugyanakkor rendkívül magasra helyezte azt a bizonyos lécet, amit minden szerepjátéknak, köztük a a Cyberpunk 2077-nek át kellene ugornia. De vajon kivitelezhető-e a bravúr akkor is, ha látszólag minden körülmény összeesküdött a fejlesztők ellen? Tudvalevő, hogy a koronavírus-járvány miatt otthoni munkavégzésre volt kénytelen átállni a csapat, amely erre, és minőségi kritériumokra hivatkozva addig-addig halogatta a megjelenést, mígnem a tervezett platformokon felül további három konzolon kellett működésre bírnia a játékot. Ezalatt persze a türelmetlen közönség elvárásai totálisan elszakadtak a realitástól, és az ilyesmibe bizony kódolva van a csalódás. De ne siessünk ennyire, kezdjünk az elején, történetünk központi alakjával, V-vel, azaz Veled, kedves olvasó!
Így készül egy hős
Ríviai Geralttal ellentétben most szabad kezet kapsz, miközben megalkotod a téged reprezentáló karaktert. Először is döntened kell a felkínált életutak közül, melyek afféle játszható eredettörténetként (lásd még: Dragon Age: Origins) szolgálnak, és megmutatják, miként kötsz életre szóló barátságot Jackie Wellesszel. Lehetsz a nagyvárosok zsivajától és nyüzsgésétől idegenkedő nomád, az egyik legnagyobb megavállalat öltönyös alkalmazottja, vagy hírnévről ábrándozó fenegyerek, aki az utca törvényeit az anyatejjel szívta magába. (Nekem ez utóbbi a legszimpatikusabb, hiszen ez áll a legközelebb ahhoz a szemlélethez, amit egy V-hez hasonló zsoldosnak el kell sajátítania a túlélés érdekében.)
A testreszabás példásan sok lehetőséget tartogat a frizurától az fogazatig, a színvilágtól a formáig, és nem gendert választunk, hanem testtípust. 2077-ben a porhüvely már csak toldozható, foldozható, mesterséges bővítésekkel - ún. kiberverekkel - kiegészített hús, ezáltal semmi akadálya annak, hogy a férfi test női hangon szólaljon meg, vagy hogy felcseréljük a nemi szerveket. Akit netán zavar a látvány, még el is takarhatja, a lényeg a választás szabadsága. Adott amúgy 3-3 előre megtervezett külső, de ha egyik sem tetszik, és nincs kedvünk szöszmötölni a beállításokkal, akkor rábízhatjuk az egészet a véletlengenerátorra is.
Mielőtt azonban belecsapnánk a ramenbe, még határozunk kell egy-két, az iméntieknél is nagyobb lehetőséggel bíró apróságról, úgymint V tulajdonságairól, amelyek különféle előnyökhöz juttatják őt. Mindegyik tulajdonsághoz két-három képzettségcsoport tartozik, ezek elméleti maximumát a tulajdonságok szintje határozza meg, fejlesztésük gyakorlás révén zajlik, az újonnan szerzett képzettségpontokat pedig további bónuszokat nyújtó képességek feloldására használhatjuk.
Első látásra talán bonyolultnak tűnhet a rendszer, de hamar világossá válnak az összefüggések, és a részletes leírásnak hála gondosan megtervezhetjük, hogy a stílusunkhoz leginkább passzoló irányba terelgessük V fejlődését.
Idővel ugyanúgy faraghatunk belőle szinte legyőzhetetlen terminátort, mint az áldozatait észrevétlenül becserkésző cyberninját vagy a környezete nyújtotta lehetőségeket maximálisan kihasználó hackert, aki ezerféleképpen tud kárt tenni ellenfeleiben. Az is abszolút járható út, ha nem próbáljuk meg specializálni, hanem innen-onnan csipegetünk pár hasznosnak ítélt képességet, amelyek a kiberverekkel együtt már egészen sokoldalú karakterré formálják V-t.
Te is fiam, Neo?
Meglepően lassan építkezik a Cyberpunk 2077 cselekménye, elvégre a bevezetés tényleg csak arról szól, hogy megismerkedjünk Night Cityvel, legalábbis annak egy részével, szembesüljünk a játékszabályokkal szó szerint és képletesen is, kapcsolatba lépjünk néhánnyal a később még felbukkanó szereplők közül, valamint összecsiszolódjunk cimboránkkal és állandó tettestársunkkal Jackie-vel, kinek marcona külseje érző szívet rejt. (Nem ő az egyetlen jól megírt karakter persze, de ezt el is vártuk a CDPR-től.)
Tekintve, hogy már az elején jó néhány kisebb-nagyobb feladattal ellát a játék, észre sem vesszük, és simán elszalad 8-10 óra úgy, hogy voltaképp még el sem kezdtük felgöngyölíteni a fő történetszálat.
Ennek egyik viszonylag korai fordulatát már réges-rég elspoilerezték a fejlesztők, de az igazat megvallva enélkül is ki lehet találni, hogy miként következnek egymásból az események. A részleteket azonban szerencsére homály fedte, így aztán dramaturgiailag hatásos tudott maradni V és Johnny Silverhand egymásra találása.
Utóbbi a Cyberpunk univerzum egyik prominens alakja, már-már legendás figura, és igazából évtizedek óta halott. Keanu Reeves pedig telitalálat a szerepre, és nem csak azért, mert a múltban már láthattuk a témába vágó filmekben (Mátrix-trilógia, Johnny Mnemonic, Klónok), hanem mert láthatóan és hallhatóan élvezi, hogy ő lehet Silverhand.
Egyértelműen a játék legjobb pillanatain osztoznak V-vel, dialógusaik függetlenül attól, hogy épp verbálisan gyilkolják egymást, vagy empátiát mutatnak a másik irányába. Johnny kicsit olyan, mint a Jerry vállán ücsörgő kisördög, amelyik arra biztatja, hogy bökjön villát a békésen szendergő Tom hátsó felébe. A különbség csupán az, hogy Silverhand nem gonosz. De nem is jó, sokkal összetettebb személyiség annál, mintsem hogy könnyedén be lehessen skatulyázni.
A szerepe sem arra korlátozódik, hogy V személyes tanácsadója és kéretlen kritikusa legyen, jelentősége jóval túlmutat ezen.
Hasonló rétegezettség jellemzi a Cyberpunk 2077 történetszövését, a központi narratívában semmi sem fekete vagy fehér, de a The Witcher 3 után ezen már nem illik meglepődni. Persze a barátból ellenség, ellenségből barát kliséjét a CDPR sem tudta teljesen kikerülni, ám a tálalás miatt egy pillanatig sem éreztem, hogy ez gondot jelentene. Az egymásra támaszkodó missziók kellően változatosak és fordulatosak, nincsenek híján adrenalinpumpáló vagy épp szívszorongató jeleneteknek sem, és jól használják a játék egyedi mechanikáit, köztük például a nyomozómunka részét képező braindance-felvételek elemzését.
Night City krónikái
Bármennyire is tartalmas és kielégítő a sztori fősodra, pazarlás lett volna csak ezért felépíteni egy ekkora várost, mint Night City. Igaz ugyan, hogy a világtérkép alapterülete eltörpül a The Witcher 3-é mellett, ám ha hozzácsapjuk a félsivatagos pusztaságot, ahol nomádok autókaravánjai húznak maguk után porfelhőt, és Isten háta mögötti porfészkek pöffeszkedő seriffjei cseszegetik az átutazó idegeneket, valamint figyelembe vesszük, hogy a határok közé szorított metropolisz az egyetlen lehetséges irányba, tehát felfelé terjeszkedik, akkor arra jutunk, hogy akár hetekre is elegendő lehet a felfedeznivaló.
A folyamatot felgyorsítja, hogy különböző tranzitpontok révén egy szempillantás (na jó, néhány másodpercnyi töltögetés) után átszelhetjük a fél várost, de sokszor élvezetesebb egy Kusanagi CT-3X nyergébe pattanni, és úgy száguldozni Night City utcáin.
De azért vigyázzunk, hogy ne üssünk el senkit, mert nem szeretik a rendőrök. A járókelők száma PC-n szabályozható, ha bírja a gépünk, nem fogja szellemváros benyomását kelteni.
Ha már szóba kerültek a civilek, akár ők is leszólíthatnak, hogy vegyük kezelésbe ügyes-bajos dolgaikat, de számos feladatot kapunk telefonon rendszeresen bejelentkező fixerektől. Ők az egyes kerületek alvilági tevékenységét irányításuk alatt tartó figurák, közvetítők a megbízó és személyünk között, velük baszakodni, pedig általában rossz ötlet. Az átverés, a hátba szúrás mindennapos Night Cityben, a nincstelen koldustól a tetőtéri luxuslakosztályt bérlő felső vezetőig mindenki ugyanazt a mocskos és aljas játékot játssza, csupán a módszerek és az eszközök különböznek. Épp emiatt kár is morgolódnunk azon, ha egy sima szállítmányozási megbízásról kiderül, hogy egy szerencsétlen flótást kellene a bőrére utazó bandának átadnunk.
A legjobb és legizgalmasabb küldetésláncokat a főszálon kívül azok a missziók jelentik, amelyek különböző, a cselekmény szempontjából fontos karakterekhez kötődnek, és az sem lehetetlen, hogy az egyre nyilvánvalóbb rokonszenv miatt végül kölcsönös beleegyezéssel túllépünk a barátság határain. Egyébként ahhoz képest, hogy mennyire felülreprezentáltak a szexuális töltetű hirdetések a játékban, elég szűkmarkúan méri a Cyberpunk 2077 a pásztorórákat, de ez nem is akkora baj, hiszen a bevallottan öncélú légyottok kivételével mindegyiket igyekszik a dramaturgiai eszközként használni.
De nemcsak a küldetések sokfélék (lopásról, betörésről, bérgyilkosságról, mentőakcióról és egyebekről beszélünk), hanem a megoldások is ugyanazon problémára.
Nem feltétlenül az a legjobb módja a dolgok intézésének, ha azonnal fegyvert rántunk, és le sem vesszük a mutatóujjunkat az elsütőbillentyűről, míg rajtunk kívül mindenki alulról szagolja a virtuális ibolyát. Többnyire elkerülhető az erőszak, nem muszáj mindenáron vérrel öntöznünk a talajt.
Az erőszak törvénye
Mindegy, hogy egy megbízás okán, vagy csak azért, mert beleütöttük az orrunkat egy folyamatban lévő bűncselekménybe (a rendőrség díjazza, ha elvégezzük helyette a munkát), de előbb-utóbb eluralkodik rajtunk az érzés, hogy elég volt a pacifista megközelítésből, ideje munkára fogni a flintákat. A gunplay ahhoz képest, hogy még sosem csinált hasonlót a CDPR, meglepően jó, ellenben fontos, hogy sose felejtsük el, szerepjátékhoz van szerencsénk, nem sztenderd FPS-hez, azaz nagyjából a mesterlövész kivételével szinte sosem jön össze, hogy egy találattal leszedjünk valakit.
Pláne akkor, ha az ő szintje látványosan meghaladja a miénket, tehát olyan feladatot próbálunk teljesíteni, amelyikhez vélhetően még nem nőttünk fel. Stukkerek, sörétesek, rohampuskák alkotják még a kínálatot, különféle gyártók modelljei, amelyek más-más minőségi szintet képviselnek (közönségestől az epikusig), továbbfejleszthetők és még hasznos kiegészítőkkel is felszerelhetők. Igazából már pusztán a játék arzenálja elég a boldoguláshoz, de V a megfelelő képességek birtokában meghackelheti ellenfeleit, és persze nekünk is számolnunk kell az ilyen jellegű támadásokkal. A betörési kísérlet megszakítható, ha beazonosítjuk az elkövetőt, és odapörkölünk neki.
Ugyanígy előnyhöz tud juttatni a kiberverek használata, és erről szerencsére ellenfeleink sem mondanak le, emiatt már normál fokozaton is képes kihívást nyújtani a harc.
Kedvenc fegyvereinkből és öltözékeinkből csinálhatunk erősebb változatot, ha van elég alapanyagunk (a felesleget lebonthatjuk vagy eladhatjuk) hozzá, de úgy tapasztaltam, hogy vásárolni és kraftolni is költséges mulatság, egyszerűbb a turkálóból öltözködni, vagyis abból, amit találunk, még ha emiatt úgy is nézünk ki, mint aki lányok futtatásával keresi kenyerét.
Egy patch mind felett
Ha alkotóelemeire szednénk a Cyberpunk 2077-et, akkor azzal szembesülnénk, hogy a világépítés, a lore (bár ez ugye adott), a karakterek, a dialógusok, az összetartozó vagy épp egymástól függetlenül zajló kulcsfontosságú és csekélyebb jelentőségű történetek teszik ki azt a habarcsot, amelyik összetartja az olyan, a csapat számára egyértelműen ismeretlen terepnek számító mechanikákat, mint a lövöldözés és a vezetés. Kellemes csalódás, hogy egyiken sem érződik a CDPR rutintalansága, az viszont már aggasztóbb, hogy milyen sok kisebb-nagyobb hiba miatt kellett bosszankodnom teszt közben.
Remélhetőleg ezeket helyrerakja az első napi patch, mert nem kellene egyetlen vásárlónak sem megszállottan viselkedő NPC-kkel, látványos ütközésvizsgálati gondokkal, hiányzó hangokkal, hasbeszélő karakterekkel, vagy párhuzamosan zajló dialógusokkal (emiatt nem tudtam egy fontos mellékküldetésben továbbhaladni) szembesülnie. Ha ugyanis mindezeket sikerül kigyomlálniuk a fejlesztőknek a rajtra, akkor a helyén hagyjuk a Kihagyhatatlan plecsnit, ellenkező esetben lecseréljük arra, hogy Javításra szorul. Mert az az igazság, hogy még utóbbi esetben sem tarthatnám másnak a Cyberpunk 2077-et, mint a CDPR újabb mesterművének.
A Cyberpunk 2077-et PC-n, egészen pontosan egy ROG Zephyrus S15 GX502-n teszteltük.
