Az élet - és szerencsére néhány játék - mindig utat tör magának. És ezt most nem csak egy hangzatos, dogmatikus felütésnek szántam, hanem a kibontakozott szituáció miatt jelenleg repülő bivalysárkányokat lehetne fogatni velem a boldogságtól. De nem szeretném kisajátítani ezt az örömöt, mert tudom, hogy sokan éreztek így, hiszen végre egy tősgyökeres PlayStation-exkluzív cím talpalta szélesre a kapukat húsz év után, úgyhogy kapaszkodjunk össze, és mondjuk ki egyszerre, hogy több platform mellett végre PC-re is megjelent a…
Crash Bandicoot!
Ez a fajta túlfűtöttség nem egyenlő egy gyerekkori mámorban úszó betűvető szertelen lelkesedésével, hanem a játékos társadalom ünnepe, amire annyian reagáltak pozitívan, hogy több országban is az eladási listák élére szökkent fel Crash csokorba szedett kalandja, és ez kicsit sem meglepő. A multiplatformmá válás első lépcsőfoka egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor tégláig visszabontva, csak a gerincét megtartva, teljes felújítást kapott az első három Crash Bandicoot rész, amelyek 1996-tól 1998-ig bezárólag a Sony első konzoljára jelentek meg. Volt nagy vigadalom, vezérünk, mazur is dicsérő szavakkal méltatta a tesztjében, és már akkor csicseregték a cyberrigók, hogy egy esztendő múlva lejár a kizárólagosság. Itt tartunk most az idő áramlatában, és mi újat mondhatnék nektek erről a tyutyerkáról? Nekem nincsenek olyan ismerőseim, még füttyentési távolságon kívül sem, akik ne halottak volna róla, de az új belépők számára jöjjön egy kis ízelítő a vörös rókáról.
Az első létfontosságú dolog, hogy Crash nem róka a közhiedelemmel ellentétben, hanem egy erszényes borz. Na, jó, egy bandikut. Ha ezen a fajsúlyos kérdésen túljutottunk, máris megismerhetjük gonosz főhősünket, az őrült Dr. Neo Cortexet, akinek világuralomra törése miatt lódulhatunk neki az ugrabugrának ezzel a laza kis szőrmókkal, hogy ott tegyünk neki keresztbe, ahol csak tudunk. És fantasztikus érzés újra ebben a világban találni magunkat. Az én emlékeimben úgy él az alkotás, ahogy most előttem illegeti magát; persze közel sem így nézett ki anno, de az idő mindent megszépít - szokták mondogatni -, és jelen esetben a készítők olyan tökéletesre csiszolták a régi gépezetre kreált kinézetet, hogy bennem már örökre ez a külső marad meg. A játékmenet egy hangyányit sem változott. Ugyanolyan nehéz, és néhol pont olyan frusztrálóan hat az idegrendszerre, mint annak idején, de ettől függetlenül ez az a platformjáték, amit ha elkezdesz, akkor huszadjára is nekimész a kihívásoknak.
Mai szemmel is kimagaslóan jó ugrálós-ügyességi cím maradt sajátos pályáival és kamerakezelésével, ami még nagyobb odafigyelést kíván meg a próbálkozóktól, ezért a centipontos ugrásokban sokat fog segíteni, hogy PC-ken döcögésmentesen hozza a 60 fps képfrissítést. Nem foghatjuk többé a programra, ha ügyetlenek vagyunk. Mivel egyszerre három felvonást kapunk, jól megfigyelhető, hogy milyen remekbe szabottan tökéletesedett az alkotás, így ha valaki túl nehéznek találja az első részt, érdemesebb a harmadik epizóddal kicsit gyakorolnia, amíg rá nem érez az irányításra.
Aku-Aku mondani Burdegah!
Nagybetűsen kötelező darab, és ezt nem azért írom, mert lenne bármiféle Bandicoot-részvényem. Én magam is megtiszteltetésnek érzem, hogy írhattam egy ilyen alapműről, amely immáron PC-n, Xbox One-on és Nintendo Switchen is elérhetővé vált.
Ezért dupla süvegelés jár a fejlesztőknek, és biztos vagyok benne, hogy azon fogjuk kapni magunkat, hogy kitúrjuk a gyereket előle, velünk meg a nagyi-papi csinálja majd ugyanezt. Mert ez a játék egy kortalan élmény, és nagyon boldogok vagyunk, hogy ezt már bárki megélheti attól függetlenül, hogy milyen platform mellett kötelezte el magát.
