Nyolc éve pihent a Contra franchise a Konaminál, mire a cég elérkezettnek látta az időt, hogy megörvendeztessen bennünket egy újabb résszel. Ez volt a legnagyobb szünet két epizód között, hiszen 1987-től egészen 2011-ig átlagosan kétévente kaptunk egyet belőlük, igaz, némelyiket csak mobilra. Nem biztos, hogy a Rogue Corpsért érdemes volt leporolni a szériát.
Ahová lépek, szörny terem
A sztori nagyjából annyi, hogy az idegen invázió visszaverése után a föld alól egy átkozott város nő ki, aminek fantáziadús módon a Damned City nevet adják, itt pedig mindenféle ocsmány pokolfajzat garázdálkodik, a csapatunkat alkotó négy harcedzett veterán azonban pont itt jut keresethez. A küldetések előtt kiválaszthatjuk, hogy melyiküket szeretnénk magunkkal vinni, de kinézetükön kívül egyedül különleges képességükben különböznek. A teljesített küldetések után szerezhetünk kiegészítőket és testrészeket, amelyekkel pályáról pályára erősebbé válhatunk, több sebzést oszthatunk ki, vagy valamilyen különleges effektet kapunk, de vásárolhatunk új fegyvereket is, amelyekkel tényleg változatos módokon apríthatjuk a förtelmeket. Ez azért fontos, mert más dolgunk sem lesz, mint megállás nélkül pusztítani az ellent, és sajnos ez pontosan olyan felszínes, amilyennek hangzik; a játékmenet kimerül abban, hogy nyírjunk ki mindenkit, akit a puskacsövünk elé sodort a balsors. Ellenfélből is nagyjából ötfélét találunk, illetve ezek különböző variánsait.
Taktikai fault
Mivel egy izometrikus nézetű játékról beszélünk, az ellenfél bármely irányból ránk támadhat, éppen emiatt került a játékba egy dash funkció, amivel kikeveredhetünk az éles szituációkból, miközben fellökjük vagy elkábítjuk az előttünk álló ellenfeleket. A játék nagyban épít erre a képességre, és bizony keményen bünteti, ha az ember megfeledkezik róla. Ténylegesen százával ömlenek a nyakunkba a förtelmek, ezért kénytelenek leszünk szinte megállás nélkül cikázni a pályán, hogy elkerüljük a sebzéseket, ám rengetegszer tapasztaljuk majd azt, hogy jócskán akadnak láthatatlan peremek, amelyeken fennakadunk, és ha egy szintkülönbség állja utunkat, annál is megtorpanunk; amikor pedig egy húszperces küldetésnek ötödször áll neki az ember, mert a bossharc közben nem tudott megfelelően kitérni egy láthatatlan fal miatt, akkor elkezdenek megjelenni az ősz hajszálak a halántékán.
A hektikus harcokban a látvány sincs segítségünkre, ami egyáltalán nem érződik jelen generációsnak, de a legnagyobb nehézség, hogy a Konaminál érezhetően bajban voltak azzal, miként alakítsák a 2D-s oldalnézetes játékmenetet felső nézetes izometrikussá. Ebből végül az lett, hogy az érzékenységet legkisebbre véve, a célzásrásegítést pedig maximumra állítva is meg fogunk izzadni azzal, ha precízebben kellene eltalálnunk valakit. Ez pedig ugyanúgy kiütközik a többjátékos módokban is, így ha a haverokkal ragadnánk kontrollert, annak is gyorsan közös hajtépés lehet a vége. Sajnos a sekélyes játékmenet, a fantáziátlan stílus és a bosszantó hibák pont annyira rontják el az élményt, hogy azt az egyszeri játékos a befejezés után szinte azonnal elfelejtse, így a széria nagy visszatérését egészen biztosan nem a Rogue Corps jelenti.
