A Call of Duty már nagyon régóta megosztja a gamer közösséget, és bizonyos körökben már-már szitokszónak számított az elmúlt években. Az Activisionnél is pontosan tudják, hogy egy, vagy legfeljebb két futurisztikus részt még talán meg tudtak volna úszni, de a rajongótábor mostanra végleg besokallt, így visszatértek a komfortzónájukba, és megadták a vásárlóknak azt, amiért évek óta lengetik a pénztárcát: egy grandiózus második világháborús lövöldét. A kampányt Kaci játszotta végig, a multival Paca töltött el pár órát (mikor épp működtek a szerverek véletlenül), a zombis módot pedig Csirke próbálgatta, így egy kombinált tesztet láthattok alább.
A háború sosem változik
A Call of Duty kampányok évek óta a "van, de minek" kategóriába esnek. A vásárlók 90%-át kizárólag a multi érdekli, ha viszont teljesen elhagynák [a kampányt], akkor azok is háborognának, akik sosem játszották volna végig a sztorit, úgyhogy valami néhány órás tessék-lássék maszatolás mindig van. A Sledgehammernél is tisztában vannak ezzel, úgyhogy PC-n konkrétan kettéválasztották a játékot, hogy a többjátékos módra izgulóknak még csak telepíteni se kelljen kampányt, ugyanakkor szerették volna azt is megmutatni, hogy bőven van még lehetőség a második világháborúban, és néhány új ötlettel fel lehet dobni egy ilyen kampányt. A sztori középpontjában Donald 'Red' Daniels áll, és a srácok nem lacafacáztak holmi akadálypályás tutoriallal, azonnal bedobtak minket a mély vízbe Normandia partjainál. Az eseményeket nem csak a háttérből figyeljük, nem lesz időnk szotyizgatni, amíg a társaink kipucolják a bunkereket, ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy ez nem a Wolfenstein-féle egyszemélyes hadsereg. A történetnek van egy egész jó íve, és ha nem is ugrálunk a fontos szereplők között, néha mások szemszögéből is megnézhetjük a cselekményt, ezzel is ráerősítve a tényre, hogy Európa felszabadítása közös érdemünk.
Én és a csapatom
A srácok megpróbálták új játékemelekkel színesíteni a kampányt, de ezek nem nyerték el maradéktalanul a tetszésemet. Minden pályán végrehajthatunk különböző hőstetteket (nem megöljük, hanem foglyul ejtjük a náci katonákat, vagy megmentjük az egyik bajtársunkat a biztos haláltól), ami tényleg feldobja a dolgot, és még inkább érezteti velünk, hogy hatással vagyunk a történelem alakulására. Ugyanakkor ezeket sikerült pont úgy időzíteni, hogy néhol egybe esnek a checkpointokkal, így nem egyszer beleszaladtam abba, hogy pont aközben mentett a játék, miközben véletlenül a csapattársamat is lelőttem a nagy megmentés hevében, és csak úgy tudtam volna visszatölteni, ha elölről kezdem az egész küldetést.
A halálhoz egyébként jobb, ha hozzászokik az ember, főleg magasabb nehézségi fokozaton, hála a már-már régimódinak tűnő életerő-rendszernek, amit sokak örömére visszahoztak. Itt nem gyógyulunk automatikusan, még az utolsó negyedben sem, kizárólag az elsősegély dobozokra támaszkodhatunk. Ezeket egyébként az osztagunk egyik tagja is osztogatja, hála a most bevezetett perkeknek, amelyekkel lőszert, gránátot vagy egyéb extrákat is kaphatunk megadott emberektől a fronton. Kicsit olyan az egész, mint Elizabeth a BioShockban, és megértem, hogy ezzel akarták még hangsúlyosabbá tenni az osztagot, de sajnos az érzelmi kapocs nem feltétlen alakult ki. Sőt, néha inkább idegesen ordítottam bele a monitorba, hogy "dobjad már azt az átkozott fáslit te szerencsétlen!" Ezzel együtt elmondható, hogy bár nem ez minden idők legjobb FPS kampánya (még csak nem is a legjobb Call of Duty kampány), egy kifejezetten izgalmas történet igényes tálalásban, ami visszaadja a CoD hőskorának hangulatát. Az elmúlt évekhez képest mindenképpen üde színfolt, meglátjuk, tudja-e ezt überelni jövőre az Treyarch.
Vedd le a csizmád a falról!
A következő sorokban a játékot hol a Call of Duty 2-vel, hol az Infinite Warfare-rel fogom összevetni. Valljuk be, sokan azt az élményt keresik, amit utoljára a sorozat második része tudott megadni nekik, még az utolsó második világháborús epizód, a World at War sem. Az események múltba költöztetése következtében nyilvánvaló volt, hogy a Sledgehammer kénytelen lesz elengedni a vertikális mozgást, kivenni a falon futást, a boostolt ugrándozást, meg minden cukrot, amire az Advanced Warfare utáni játékokban az exoskeletonoknak köszönhetően volt lehetőség. Persze a Call of Duty már annyira sok-felé ágazott, hogy egy időutazós felütéssel benne hagyhatták volna a futurisztikus mechanikákat, de a fejlesztők (és a kiadó) úgy érezték, a világnak most tényleg egy klasszikus CoD-ra van szüksége. A csapat ezért visszatörölt a kódban, és csak a sprintelést hagyta meg, mint a legtöbb második világháborús részben nem létező opciót, mozgás tekintetében minden úgy működik, mint régen. Mászni lehet, ablakokon beugorhatunk, de sokkal kiszámíthatóbb, hol fognak jönni az ellenfeleink, és nekünk is jobban kell vigyáznunk.
Fegyverek tekintetében megintcsak kevésbé kaptak a fejlesztők szabad kezet, de kielégítő mennyiségű stukker került így is a játékba, amik így kellő változatosságot kínálnak. Visszatértek természetesen az olyan klasszikusok, mint a PPSh, a Kar98k, az M1 Garand és az MP44 (vagy STG44), de most már nincs oldalhoz kötve, melyiket ki használhatja; mindenki azzal megy, ami neki kényelmes. Számomra az MP44-et semmi nem veri, távolra és közelre is az volt nekem a legjobb választás, de a biztonság kedvéért amikor épp nem találtam jobb alapkiképzést (ez vette át a perkek helyét) annál, amivel két elsődleges fegyvert vihetek magammal, bedobtam még egy géppisztolyt is, közelharcban segített pár-szor. Számos kiegészítővel tehetjük jobbá a puskák viselkedését, de nem kell lézeres irányzékra vagy bármi elrugaszkodottra gondolni: néhány korhű célzó, stabilitásnövelő fogó, vagy apró módosítás segít. Tökéletesen összehozta a Sledgehammer, hogy ne kelljen a korhűségből áldoznia a játékmenet színesebbé tétele érdekében. Nincsenek pink vagy neonzöld festések sem, mert a háborús hangulatból azok elég rendesen ki tudnának rángatni minket. Viselkedésüket tekintve a fegyverek nem térnek el a korábbi CoD-okéitól, nem nehezebb őket használni, nem rúgnak vissza jobban, de ez így van rendjén.
Minden beállított felszerelésünkhöz választhatunk egy divíziót is a játékstílusunknak megfelelően. Szintlépésenként egyre több és több bónuszt kapunk kezdve egy alappal: a gyalogos hadosztályban a gépfegyverekre automatikusan szurony kerül; az ejtőernyősöknél a géppisztolyokra hangtompító; a páncélozottaknál a könnyű géppuskákra támasz; a mesterlövészek jobban tudnak célozni; a küldöncök meg gyújtós lövedékkel tehetik halálosabbá a söréteseket. Legtöbben valószínűleg az első kettő közül választják ki valamelyiket, én is így tettem; a többi mind nagyobb ügyességet vagy szituációhoz illő fegyverválasztást igényel, míg mondjuk az SMG-k minden helyzetben hasznosak.
A legjobban ugyanakkor annak örülök, hogy a játékélményt teljesen tönkretevő scorestreakeket (bizonyos pont után aktiválható segítségek) sikerült helyrerakni, és nincsenek követő drónok vagy egyéb, sem szerencsét, sem ügyességet nem igénylő támadások. Többféle bombázás, lángszóró, légi támogatás, segélycsomag, megfigyelő vagy ejtőernyős alakulat kérhető - ezeket még el lehet viselni.
Told a tankot!
Visszatértek a jól megszokott és bejáratott módok (és kikerültek a kísérletiek), de most van rá egy kis esély, hogy a megjelenés után két héttel nem fog mindenki csak a Team Deathmatch és a Domination szervereken kolbászolni. Üde színfolt a War mód, ami jelenleg három küldetést kínál, és ezek száma nyilván majd DLC-vel fog bővülni - nagyon remélem legalábbis, mert egy jó csapattal élvezetesek tudnak lenni. Mindegyik misszió több fázisból áll, az egyik csapat egy körben végig a támadók, a másik a védők oldalán harcol. Előbbiek feladata teljesíteni a számukra kiszabott feladatokat, és így tolni egyre hátrébb a frontvonalat, utóbbiaké pedig ennek megakadályozása. Ha egy fázisban a támadók elbuknak, a kör véget ér, ha sikerrel járnak, folytatódik. A feladatok változatosak és komoly csapatmunkát ígényelnek. Akár egy hidat kell megépíteni, akár egy tankot kísérni, üzemanyagot lopni vagy egy épületet elfoglalni, ha mindenki a saját feje után megy, nem fog sikerülni. Az igazat megvallva sajnos pont a normandiai partraszállást éreztem a leggyengébbnek, ami pont a háború legismertebb eseménye.
A többi mód pályája többnyire nem követi a Treyarch-féle háromsávos elosztást, felépítésüket tekintve változatosabbak, merészebbek, nehezebben kitanulhatók. Az fáj, hogy a dobozokra, hordókra nem lehet felugrani, tényleg a talajon kell maradnia a csizmáknak (a "boots on the ground" kifejezést ne tudjátok meg, hányszor elmondták különböző előadások során...), pedig néhol tök jó pontokat találtam, ahonnan lehetett volna viszonylag veszélytelenül vadászni. Mivel a WWII abszolút az európai színtéren játszódik, nincs olyan igazi, erős változatosság; félek, hogy afrikai vagy ázsiai pályákat csak DLC-vel akarnak majd elérhetővé tenni, ha egyáltalán bárhogy.
Mutasd, mid van!
Jópofa hely a Headquarters, avagy a közösségi tér, ahol a meccsek között bóklászhatunk. Majdnem egy az egyben átvették a Destiny-ből, csak más a terület és mások a tennivalók; a "postáról" (egy asztal, tele levelekkel) felvehetjük a fizetésünket, ilyen-olyan jutalmakat; Howard őrnagytól a napi és heti küldetéseket, valamint lekérhetjük a levegőből a loot boxokat, melyek gesztusokat, skineket, kiegészítőket, ideiglenes bónuszokat adnak. Azt, hogy mit kapunk, mindenki más is láthatja, akár velünk együtt izgulhatnak. Emellett kipróbálhatunk minden scorestreaket, piszkálgathatjuk fegyvereinket, 1v1-ezhetünk egy gyakorlópályán, sőt, retro Activision játékokat is játszhatunk.
Minden örömömet letörte viszont a matchmaking, ami a megjelenéskor borzalmas volt. A meccskeresés meglepően lassú PS4-en, ahogy a mérközésekből való kilépés is. Olyan is előfordult, hogy a pontmutató képernyő befagyott, perceket kellett várnom, mire észhez tért. Mindez viszont semmi ahhoz képest (és ilyet nem tapasztaltam egyik Call of Dutyval sem, pedig szinte mindegyik multijában van már több mint tíz órám), hogy a játék megállt, kiírta, hogy hostot vált (nem dedikált szervereken fut, ahogy egyik CoD sem, hanem az egyik játékost kijelöli hostnak, és ha ő kilép, átrakja egy másikra a szerepet), majd a meccs fél perc elteltével folytatódott pont attól a pillanattól, ahol félbeszakadt.
Összegezve a multis tapasztalatokat, az, hogy minden sokkal valódibb és földhözragadtabb, javára vált a játékmenetnek, és bizonyára tetszeni fog a veterán játékosoknak is. Azt nem tudom, hogy az ugrándozást kedvelők mennyire élvezik, hogy most a földön kell maradniuk. A feelinget sikerült eltalálni, viszont a pályadizájn teljesen más, mint a régebbi játékok esetében, és ezért aki egy új CoD 2-t vár, az alighanem csalódni fog.
Haláli hullák hajnala
Teljesen egyértelmű volt, hogy ha az új Call of Duty visszatér a második világháborúhoz, a World at War óta elmaradhatatlan zombimód is ahhoz hasonló formában éled újjá, ahogyan korábban megszerettük, sőt talán még sosem volt a ennyire komor és horrorisztikus a zombihentelés. Vannak persze humoros pillanatok is, amik megtörik a sötét hangulatot, de a kaland túlnyomó részében azért inkább belekben és vérben fogunk térdig járni, nem pedig a szóviccektől fogjuk a hasunkat. Végre ismét a Harmadik Birodalom okkult tudósai szabadítják a világra az élőhalott rettenetet, a játékosok válogatott kompániája pedig ezt szeretné megakadályozni Mittelburg városkájában. A négy választható karakter (akiket ismert film- és sorozatszínészek keltenek életre) tulajdonképpen négy külön karakterosztálynak felel meg. Egy hatékony csapatba ugyanúgy kell képzett gyógyító is, mint a támadásban jeleskedő karakter, ezért érdemes kombinálni az egyes kasztokat. Pár lejátszott meccs után gyorsan megnyílik a lehetőség arra is, hogy az előre megszabott loadoutok mellett sajátot is alkothassunk, amelyhez értelemszerűen olyan képességeket rendelünk hozzá, amik a mi játékstílusunkhoz a leginkább igazodnak. A perkekkel még tovább lehet variálni a dolgot (értük serényen bontogathatjuk a zombis loot ládákat) és végül pár szintlépés után már tényleg pontosan olyan zombivadászt irányítunk, akit bármelyik B-kategóriás horrorfilm is megirigyelne.
Hőseink egy titkos náci kísérletet indulnak el felszámolni, ami egy ősi ereklye segítségével túlvilági előnyökhöz juttatná a németeket. Ráadásul a csapat egyik hölgytajának testvére is fogságba kerül, így a világ megmentése mellett még egy rokon életéért is aggódhatunk. Már első nekifutásra is szembetűnő, hogy a The Final Reich nevezetű pálya (amit értelemszerűen a jövőben újabb missziók bővítenek majd ki) nem az idegeink szétcincálására utazik. A teljesítendő feladatok könnyedén beazonosíthatóak és viszonylag egyszerűen teljesíthetőek, így teljesen ismeretlenekkel sem indulunk neki totálisan esélytelenül a dolognak, feltéve, ha hajlandók kommunikálni velünk.
Az igazi kihívást az egyre nagyobb és erősebb hullámokban érkező zombik jelentik. Az egyszerű agyatlan élőhalottak mellett folyamatosan bukkannak fel az egyre combosabb zombik, sikerült változatos ellenfeleket összehozni, a robbanó hordókat cipelő mutálódott dögök például igazán remekül festenek - különösen akkor, ha sikerül eltalálni a rakományukat és apró cafatokra szakadnak. A járkáló hullák kifektetéséért kapott pontokból új fegyvereket és fejlesztéseket vásárolhatunk, valamint szintén belőlük kell egy tetemesebb mennyiséget beáldozni azért, hogy megnyíljanak a titkos náci bunker lezárt területei is.
A könnyen beazonosítható feladatok persze koránt sem jelentik azt, hogy az első pár nekifutás után már simán végiggyalogolsz az egész zombimódon. Okosan koordinált csapattal is hosszú idő és hibátlan pályaismeret kell ahhoz, hogy megtaláld a The Final Reich összes rejtett titkát, és megkísérelhess pontot tenni az élőhalott rettenet végére. A végső győzelemig azonban rengeteg borzongással teli játékóra vezet. A fejlesztők nem fukarkodtak a hirtelen ijesztgetéssekkel sem, így a gyengébb idegzetűek inkább ne tartsanak a magukhoz közel semmi törékenyet. A család többi tagja biztosan nem lesz megértő, ha a nagyi kedvenc porcelánőzikéi közé repül a kontroller, miután a semmiből az arcunkba ugrott egy véres, rothadó, járkáló húskupac.
