Az utóbbi években megvolt az a ciklus, hogy 1) megjelenik az új Call of Duty, 2) nagyon rápörgök, ledarálom a kampányt, majd többtíz órát pakolok a multiba, 3) fél év elteltével már teljesen elvonja valami más a figyelmemet, aztán amikor tavasszal bejelentik a következő részt, újra izgalomba jövök, és ősszel kezdődik minden elölről. Nagyon szeretem a taktikusabb FPS-eket is, de kell az a pörgős, egyszerű multis lövöldözés, amit a CoD nyújt, és amit más játéktól, sorozattól nem kapok meg.
A Call of Duty: Modern Warfare megjelenése után azonban felborult ez a rend, ami részben annak köszönhető, hogy szerintem eleve is fantasztikus lett a játék, részben pedig annak, hogy az Infinity Ward mesterien frissítette, bővítette, játékosok millióival együtt élvezettel tértem vissza hozzá még 100 óra után is. A Warzone óriási lökést adott neki, viszont annak tavaszi megjelenése, a szokásos fejlesztési ciklus megkavarása (a Sledgehammer következett volna a sorban) és persze a COVID-19 miatt minden csúszott, és a Black Ops Cold War bejelentésére is csak a nyár végén került sor.
Nagyon magas lécet kellett volna megugrania a Black Ops Cold Warnak, de ennyi év után tudjuk, hogy a Treyarch egyszerűen nem képes azt a minőséget kínálni, amit az Infinity Ward, úgyhogy már csak ezért sem vártuk el tőle, hogy a játék felülmúlja elődjét (egyébként az Activision sem, gyengébb eladásokkal számolnak). Annyit akartunk, hogy ha már itt az új generáció, érezhető legyen az ugrás, kapjunk végre egy értelmes sztorit, miután a Black Ops 4-ből teljesen kimaradt az egyjátékos kampány, és a multiba vegyék át azokat az elemeket, amik a Modern Warfare-t sikeressé tették. Ez részben teljesült, részben nem; volt, amiben pozitívan csalódtunk, összességében viszont nem érezzük azt az elégedettséget, amit szerettünk volna átélni.
Hidegebb háború
Egészen üdítő, hogy miután a Black Ops 3-ban a széria legrosszabb sztoriját sikerült villantani, a Black Ops 4-ben meg csak felületesen ment a "történetmesélés", most egy olykor kimondottan izgalmas, változatos kampányt kaptunk (nyilván CoD-hoz illő hosszúsággal). A sztori maga semmilyen szempontból nem üti meg sem a Modern Warfare, sem az első Black Ops szintjét, de vannak pillanatai, amiknél meglepetten konstatáltam, hogy ebbe most tényleg fektettek energiát, nem csak összecsapták, hogy boldog legyen a nép.
Váratlanul ért például az, hogy mennyire kevés a keményfiús, gépfegyverrel őrülten lövöldözős akciójelenet, és milyen sok a nyugodtabb pillanat, testeket elrejtős, zárakat törős, lopakodós rész. Részben a hangulat, részben a játékmenet miatt az újabb Wolfenstein játékok ugrottak be róla, csak itt nácik helyett a szovjetekkel gyűlik meg a bajunk, és nem vadásznak ránk óriási robotkutyák. A srácok nagyon ügyesen idézték meg a '80-as éveket, neonfényekkel, állandóan dohányzó arcokkal, régi Activision játékokat futtató, játszható árkádgépekkel, korabeli, közismert slágerekkel repítenek vissza minket egy olyan múltba, amit a legtöbb játékos bizonyára leginkább csak filmekből ismerhet.
Egyik pillanatban a vietnámi háborúban lövöldözzük a fura sapkás helyieket, egy másikban havas tájakon igyekszünk behatolni egy titkos létesítménybe, vagy épp a KGB épületében, egy kettős ügynököt irányítva próbálunk belépőkártyát szerezni, miközben a drága elvtársak épp azt nyomozzák, ki szolgáltat információkat az Egyesült Államoknak. Ezt a küldetést ráadásul többféleképp megoldhatjuk, szabadon mozoghatunk a létesítményben, és még egy opcionális feladat is vár minket, ha nagyon szeretnénk kimaxolni. Olykor dialógusopciók közül válogathatunk párbeszédek során, máskor a missziók alatt felszedett, többé-kevésbé rejtett tárgyak felhasználásával bonyolult rejtvényeket oldhatunk meg, hogy leszűkítsük célpontjainkat, és sikerrel teljesíthessük a két mellékküldetést.
A játékmenet meglehetősen csapongó, látszik, hogy a Treyarch igyekezett minden ötletet felhasználni, a lehető legváltozatosabbá tenni ezt a módot, ami egyfelől örömteli, ugyanakkor ilyen mértékű változatossághoz egy CoD-kampány hossza kevés. Emellett sok benne a logikátlanság; erre egy szemléletes példa az, amikor az egyik misszióban Masont irányítjuk, aki egy szakadékba ejti mesterlövész fegyverét, de ezzel párhuzamosan valahogy a pisztolya is eltűnik, és csak kést használhatunk a következő percekben. Ilyenkor azt éreztem, hogy a fejlesztők túlságosan siettek, nem volt idejük mindent rendesen átgondolni, és emiatt a kampány összecsapott lett.
A számok, Mason
Visszatérnek régi bajtársaink, Mason és Woods, illetve hozzájuk csapódik pár új, fontos karakter, akik közül az ex-CIA-s Adler és az MI6-től igazolt Park emelkednek ki leginkább. Mi részben egy Bell nevű, szótlan, de legalább valamelyest testreszabható ügynököt irányítunk, aki egyszerre az események passzív, hallgatag résztvevője, és mindennek a kulcsa.
A néma főhős koncepciója nagyon kevés játékban működik, itt is leginkább azt éreztem, hogy Bell szerepe elhanyagolható, és csak a végén jutott eszébe a srácoknak, hogy valamit csak kezdeni kellene vele. Sokszor nem is az ő szemszögéből éljük át a missziókat, mivel ezek részben visszaemlékezések, és segítenek összerakni, ki a Perseus nevű ügynök, aki ármánykodásával igen komoly károkat okozhat az USA-nak és a világnak egyaránt. A történet végére érve (mindkét lehetséges befejezés után) úgy éreztem, nem kaptam kielégítő lezárást, nem voltak kimondottan emlékezetes pillanatok, és nem alapoztak meg egy folytatásnak - pedig ezek mindegyike sokat adott hozzá a Modern Warfare értékéhez.
A játék látványa a kampányban, nem kis mértékben a ray tracingnek köszönhetően egész jó, de legalábbis jobb, mint a multiban. Azért a tükröződések sem betonbiztosak: van egy tárgyalóterem a KGB márvánnyal gazdagon díszített épületében, ahol egy nagy asztalt különböző tisztségviselők ülnek körül. A falon maga az asztal látszik, de sem a körülötte ülők, sem a főhős nem jelenik meg, és hacsak ez nem valami meta-utalás arra, hogy az egész sztori Bell képzeletének szüleménye (nyugi, ez nem spoiler... gondolom), akkor bizony elég fura. Emellett az animációk röhejesen elnagyoltak, ami pláne akkor megmosolyogtató, amikor az igencsak buta ellenfelek próbálnak fedezéket találni. A mesterséges intelligencia ismét nincs a helyzet magaslatán, és oké, hogy a játékosok nagy része hozzá se nyúl a kampányhoz, de nem bánnánk, ha a széria ezen a téren is fejlődne, mert egyre fájóbb az elmaradottság.
Az egyjátékos mód tehát néhány emlékezetes pillanattól eltekintve nem kimondottan erős. A hangulat ugyan a helyén van, és a lopakodós részek, valamint egyes túltolt akciójelenetek is meglepően szórakoztatóak, de ezt ellensúlyozza néhány kidolgozatlan töltelékmisszió. A sztori maga csapong, és a végére egész másmilyenné válik, mint amilyennek indult. Nyoma sincs annak az összeszedettségnek, amit a Modern Warfare-nél láthattunk, és ez nagy kár.
Lapozz a következő oldalra a többjátékos mód tesztjéért!
