Beszéljünk kicsit az elemek újrafelhasználásáról. Bűn az, ha egy fejlesztőcsapat egy korábban létrehozott játék részleteire építkezve készíti el a folytatást, felhasználva annak porcikáit, továbbfejlesztve jó tulajdonságait és megpróbálva javítani a rosszakat? Ilyen és ehhez hasonló kérdések cikázhatnak mindazok fejében, akik a 2014 elején bemutatkozott Blackguards után befizettek az egy évvel később érkezett folytatásra is, amely képtelen letagadni származását, és tulajdonképpen nem is csinál belőle titkot, hogy dióhéjban összegezve ugyanazt kínálja, csak még több harccal és egy vadonatúj sztorival. De akkor mégis mi a szőrös pókért nem tudunk teljesen haragudni rá? A türelmetlenebbeknek álljon itt pár szó válaszul: úgy rakták össze, hogy a műfajra fogékonyak elmerülhessenek benne. A türelmesebbek pedig olvassanak tovább a nyomokban ízeltlábúakat is tartalmazó kifejtésért.
A hangok is megmondták a fejemben
Három teljes év telt el azóta, hogy a világ sorsát egy csapat számkivetett és bűnöző kezébe helyezte a Daedalic Entertainment, de Aventuriában az élet folytatódik, és újfent van miről pletykálnia a pórnépnek. A figyelem középpontjában ezúttal egy fiatal, nemesi származású hölgy, Cassia foglal helyet, akinek legfontosabb célja a trón megszerzése, csakhogy van itt két, szóra sem érdemes apróság, amelyek megakadályozzák ebben. Az egyik, hogy börtönbe vetették, a másik pedig, hogy pont hitvese, Marwan küldte oda, aki az áhított trónon terpeszkedik elégedetten.
Az asszonykát azonban szívósabbra tervezték az átlagnál, és pár sikertelen szökési kísérletet, néhány pókcsípést (amelynek következménye a későbbiekben néha áldás, néha átok lesz), továbbá a kezdődő skizofréniát leszámítva sikerül élve kijutnia a felszínre. Mondanunk sem kell, hogy nem küldött ajándékcsomagot Marwannak a négyéves, gyötrelmes vakációt megköszönvén, inkább bosszút forral ellene, amihez mi irányítóként, a birodalom söpredéke pedig fegyverforgatóként asszisztál.
Persze Cassia cselekvéseit már jóval ezelőtt, még sötét és koszos földalatti zárkájában szabályozzuk, ahol nagyobb léptekben megismerhetjük a játékmenet alapjait is. Ha valaki esetleg soha nem játszott volna még körökre osztott szerepjátékot, esetleg kimaradt volna a Blackguards az életéből, annak megfelelő támaszt nyújthat a dialógusrendszer, a karakterfejlesztés és a harcrendszer megismerése (elsősorban most hozzájuk szólunk), de nekünk, többieknek nem sok újat tud mutatni a sztorin kívül.
Körökre osztott figyelem
A hatszög alakú mezőkön folytatott összecsapásokat például egy az egyben sikerült megörökölni a széria elindítójától, így nincs új a szerepjátékos nap alatt: akárcsak a Might & Magic sorozat esetében, itt is meghatározott hexányit bandukolhatunk tetszőleges irányba. Ha túl sokat sétálunk, akkor elhasználjuk a rendelkezésünkre álló cselekvéspontokat, viszont ha időben megállunk, még támadásra, eszközhasználatra (gyógyitalok, csapdák és társaik), az interaktív környezeti elemek kiaknázására vagy éppen védekezésre is futja erőnkből.
A játék egyik különlegessége, hogy a harcmezőn akár több tucat karakter sorsa felett is dönthetünk, a nagy felelősség azonban lassú lefolyású küzdelmekkel jár. Minden harcost egyenként irányítunk, és ha a mi oldalunkon is sokan küzdenek, biztosak lehetünk benne, hogy a gépi ellenfél sem éri be kevesebbel, így máris kikerekedik az egészből egy hosszúra nyúló, még a türelmesebbek számára is lapossá váló csata.
Az egészben mégsem a nyomokban tetten érhető monotonitás vagy a kameranézet váltásának hiánya a legdühítőbb, hanem az a csúfság, amely néha előfordult a tesztelés közben: közel húszpercnyi játék után egyszerűen bebugolt az MI, és ahelyett, hogy többé-kevésbé logikusan lépett volna valamit, lefagyott. Ilyenkor az egyetlen és mondanunk sem kell, hogy mennyire agyforraló lehetőség az újrakezdés vagy éppen egy korábbi mentés betöltése. Valószínűleg ez pár javítás után nem lesz mérvadó, és már csak a jól összerakott harcrendszer addiktivitása marad, de addig előfordulhat és frusztráló, ha megtörténik. Főleg akkor, amikor éppen új taktikát próbálunk bevetni.
A kísérletezés itt ugyanis elengedhetetlen: az egyik misszión csak átmenekülünk, a másikban minden lépésért megküzdünk, a harmadikban pedig a csapat összetételével vagy a környezet kihasználásával kell variálnunk. Létfontosságú, hogy minden meccs előtt mentsünk egy jóízűt, ugyanis előfordul, hogy harmadjára futunk neki másképpen a teljesítésnek, mire sikerül.
A végrehajtott küldetésekért, megnyert összetűzésekért és az utóbbiakban teljesített mellékcélokért AP-vel gazdagodunk, amelyből meghatározott mennyiségért tréningezhetjük Cassia (és társai) fegyverjártasságát, készségeit, varázslatait, speciális manővereit és különleges képességeit. Már akkor érdemes minden lehetőséget átböngészni, mikor először meglátjuk az alternatíváktól roskadozó pontelosztó képernyőt, ugyanis alaposan meg kell gondolni a későbbiekben, hogy mire költjük AP-nket. Itt is könnyen előfordulhat ugyanaz, mint a Divinity: Original Sin esetében, miszerint sok órányi játékidő után döbbenünk rá, hogy másképpen kellett volna fejleszteni karakterünket és hű társait. Utóbbiakat egyébként ugyanúgy menedzseljük, mint a trónra ácsingózó hölgyet, viszont létszámuk legfőképpen attól függően változik, hogy milyen sikeresek vagyunk a fegyverforgatásban, de sokat nyomnak a latban a játék közben meghozott döntéseink is.
Közvetlen követőinken kívül van egy nagyobb csoport is, a zsoldosok, akiket korábban említettünk. Sikeres trónszerzési kampányunkhoz elengedhetetlen, hogy belőlük verbuvált seregünk fejlődjön, ezt különböző helységek és helyőrségek elfoglalásával abszolválhatjuk, amelyek mindegyike más-más kasztot erősít. Éppen ezért remekül lehet azzal taktikázni, hogy milyen sorrendben hajtjuk uralmunk alá a térkép pontjait, viszont ádáz ellenfelünk képes visszatámadni, ekkor védekezésre kényszerülünk.
Hányadán is állunk?
Az elfoglalósdit jól építette fel a Daedalic, a karakterfejlesztéssel és a harcokkal párosítva sokáig elbíbelődhetnek az újoncok úgy, hogy időtöltésük viszonylag lassan fullad unalomba. Ennek ellenére képtelenek vagyunk szabadulni a kínzó érzéstől, hogy az elénk rakott tartalmak nagy részét már ellőtték az elődben, így a sztori megismerésén és pár fejlesztésen kívül csakis azoknak jelent érdemleges újdonságot a Blackguards 2, akik itt kapcsolódnak be a szériába. Nekik még oldalakat mesélhetnénk a részletekről, a visszatérőknek viszont nem sok babér terem, maximum pók.
