A Nintendo játékait szokás – jobbára alaptalanul – gyermekdednek, egyszerűnek, erőltetetten családbarátnak nevezni. Hát tessék; most megérkezett tőlük az év legjobb akciójátéka groteszk szörnyekkel, érzéki főszereplővel, morbid humorral és a játéktörténelem talán legjobb harcrendszerével.
A Bayonetta 2 létrejöttének története is kellemesen izgalmas sztori: az első rész csaknem napra pontosan öt éve jelent meg a Sega kiadásában. A Platinum által fejlesztett elképesztően intenzív akciójáték ugyan technikailag nem volt kiemelkedő alkotás (főleg PS3-on nem), de aki adott neki egy esélyt, azt jó eséllyel lenyűgözte a stílus, a tempó, a korábban sehol nem tapasztalt élményt nyújtó harcrendszer. Sajnos azonban nem mindenki volt vevő erre a koktélra, így a játék nem vált igazi sikerré; eladásai nem lépték át a másfél millió példányt, így hiába a rengeteg bezsebelt díj, a dicséretét zengő játékosok hada, a Sega viszonylag hamar közölte, hogy nem kérnek a gyönyörű boszorkány további kalandjaiból. A Platinum „valami majd csak lesz” alapon azért nekilátott a folytatásnak, de amikor egymás után a sokadik kiadó is elutasította őket, leállították a projektet.
A megoldást végül a hardcore-nak nevezett játékosok felé kétségbeesetten nyitni akaró Nintendo nyújtotta, akik pénzelték és ezen felül is kiemelkedően támogatták a Bayonetta 2-n dolgozó fejlesztőket. Ők ezt meg is hálálták; megérkezett a Wii U következő kihagyhatatlan alkotása, egy pazar, lenyűgöző akcióorgia.
Földre szállt boszorka
És hogy ki is az a Bayonetta? Egy boszorkány, mégpedig kifejezetten nem a bibircsókos vasorrú fajtából. Bayonetta – barátainak csak Cereza – a játéktörténelem legvonzóbb és legönállóbb női szereplője, aki olyan messze áll a megmenteni való királylány klisétől, amennyire ez csak lehetséges. Larától eltérően remek humora van, Samustól eltérően használja és kihasználja vonzerejét, Kerrigantől eltérően ura saját sorsának – Bayonetta igazi egyéniség; cseppet sem hihető karakter, de hihetetlenül szimpatikus, azonnal megkedvelhető. És ne feledjük, a mennyek és a pokol közti háború egyik legfontosabb résztvevője.
Noha a játék elvileg a Földön zajlik, Bayonettát kísérve már korábban is bejárhattuk annak mindhárom vetületét, az arannyal díszített Paradisót, a mi létsíkunknak csaknem megfeleltethető Purgatoriót és természetesen a nagyon komor, nagyon vörös Infernót. Az első játék meglehetősen zavaros történetében csak lassan derült fény az angyalok és démonok küzdelme mellett zajló másik háborúra, amelyben az Umbra boszorkányai és a Fény bölcsei csatáztak végeláthatatlanul. Mindez a kaotikus mese persze csak a hátteret jelentette a nagyszerű mészárszéknek, amit Bayonetta és különféle ismerősei rendeztek égben és földön, pokolban és mennyben egyaránt.
Szerencsére a folytatás új útra tereli a történetmesélést: a sztori jóval követhetőbb lett, lényegében az egész játék egy mentőakció, amit Bayonetta indít egy régi barátjának lelkéért. Nyilván nem egyszerű a kaland, és bizony ugyanúgy vad karakterek közé, teljesen őrült helyekre repít minket, mint az előd – ez szerencsére semmit nem változott. Fogunk egy hatalmas kiberrája testében küzdeni, őrjöngve vagdalkozunk egy darabokra robbanó felhőkarcoló darabjain, a levegőben szárnyalva küzdünk meg ősi angyalrobotokkal, megidézett titánok lábai közt csapunk össze démonurakkal. És persze ezek még az egyszerűbb, földhözragadtabb jelenetek – a Bayonetta 2, ahogy elődje is, bármiféle kreatív korlát nélkül szórja elénk a leghihetetlenebb, legőrültebb helyszíneket, jeleneteket, figurákat, ellenfeleket, pályáról pályára mindig felülmúlva önmagát.
Kardnál élesebb a szőr
Mindez hatékonyan a Bayonetta legjobb vonása alá dolgozik, ami nem más, mint a harcrendszer. A kőkemény, minden hibát megtorló, ám mégis oly sok élményt és lehetőséget adó harcrendszer. Az első rész a Devil May Cryt is megalkotó Hideki Kamiya gyermeke volt, és ez meg is látszott rajta: noha vannak benne lőfegyverek, azok inkább a kombókat színesítő és meghosszabbító támadásokra jók, a sebzés nagyját közelharcban fogjuk leadni.
Az egyszerű (dehogy egyszerű!) vagdalkozást remekül feldobja a védekezés, pontosabban a kitérés megvalósítása: a jobb ravaszt jókor lenyomva Bayonetta akrobatikus mozdulattal kerüli el a támadást, ami egyben aktiválja a Witch Time-nak nevezett időlassítást is. Ez persze további lehetőséget kínál az ellenfelek szecskává aprítására, arról nem is beszélve, hogy több olyan ellenfél is akad (főként a hatalmas bossok között), amelyeket jószerivel csak így lehet megsebezni. Fantasztikus ötlet, hogy az ellenfelek egykor rettegett támadásai lassacskán, a játékot kitanulva végül legfőbb eszközeinkké válnak; ezerszer jobban működik ez, mint a Batman és Assassin’s Creed jellegű szimpla csaták, de még a legjobb Ninja Gaideneknél is élvezetesebb, követhetőbb rendszer.
Sok kitéréssel, hosszú kombókkal varázsmércénket is feltornászhatjuk, amit egy Umbra Climaxnak nevezett különleges támadásra tudunk elhasználni. Ennek pontos hatása a kezünkben tartott fegyverektől függ, de közös bennük, hogy elképesztő hatóerővel és hatóterülettel bírnak. A már alapból is igen hosszú kombólista mellé amúgy folyamatosan újakat nyithatunk meg, ráadásul kedvenc kocsmárosunk/nepperünk megfelelő kincsekért cserébe új fegyvereket és varázstárgyakat is tud szerezni, melyek természetesen mind egyedi taktikai lehetőségeket nyújtanak.
A támadások egyedi formáit jelentik a kínzások, amikor boszorkányunk a testét borító szőrből (senki nem mondta, hogy a boszorkalétnek nincsenek furcsa hatásai) fon valami végtelenül brutális eszközt, és így végez valamelyik szerencsétlen ellenfelével. A nagyobb összecsapások végén is ez a mágikus szőr lép akcióba, a belőle összeálló titáni őrzőket idézhetünk meg, melyek általában szó szerint darabokra tépik ekkor már szűkölő ellenségeinket, legyenek azok angyalok vagy démonok. A brutális jelenet közepette (ami például egy vadul hullámzó vértenger közepén levő hússzigeten zajlik) a lemeztelenedett Bayonetta a körülötte, belőle örvénylő mágikus fekete szőr viharában vonaglik és nyöszörög – szürreális, groteszk, morbid az egész… és pont ezért ilyen imádni való.
Princess Peach helyett
Kaszás angyalok, agyaras démonok ezrei halnak szörnyű halált vérzivatarban összeomló városok közepén. Megdöbbentő, hogy egy Nintendo konzolon vagyunk, de valahol szerencse is, mert érződik a játékon a Nintendótól megszokott odafigyelés, igényesség. A játék igen mutatós; kicsit színesebb, mint az előd, ami jól áll neki – és persze amellett sem mehetünk el, hogy Bayonetta milyen vadítóan jól néz ki rövid hajjal. Az akció végig egyetlen röccenés nélkül, 60 fps sebességgel robog, mind a sztorimód alatt, mind pedig a kellemesen sikerült külön kooperatív játékmódban.
A Nintendo-kapcsolatnak köszönhetően a Platinum rengeteg extra tartalmat is a játékba tudott csempészni, így például Mario-, Peach-, vagy éppen Samus-jelmezeket ölthetünk magunkra, sőt, még egy teljes, játszható Star Fox-pályát is elrejtettek, ami még fantasztikusabb ajándék, mint az előző rész Space Harrier-tiszteletadása. (És persze ki tudja, hogy még mennyi felfedezetlen apró utalás, easter egg, egyéb meglepetés lapul a játékban.) Sőt, még néhány új Sega-tisztelgésre is rálelhet a figyelmes szemlélő; ki tippelte volna meg például 1986-ban, hogy Alex Kiddből valaha is fegyverkereskedő lesz?
Gondok? Na, az nem sok akad. Az angol akcentusú szinkron például nem feltétlenül a legjobb, de szerencsére a lemezen ott lapul a japán eredeti is. Az érintőképernyős irányítás sem az igazi, de egyrészt még így is meglepően játszható, másrészt meg nem kényszerít senki, hogy használjuk. A legnagyobb fájdalmam inkább az volt, hogy míg az átvezető jelenetek nagy része nagyszerűen animált, és telis-tele vannak akcióval (ugye, Destiny?), egy részüket állóképek formájában kapjuk meg, mintha egyes animatikokat nem sikerült volna időben befejezni.
A Bayonetta 2 minden idők egyik legjobb akciójátéka lett, amely ugyan nem tud lényegesen javítani, változtatni az első rész által lefektetett alapokon, de apró változtatásai, jobb története, talán még változatosabb pályái és persze remek kooperatív módja mégis egyértelműen a fölé emeli. Ráadásul, ne feledjük, az első rész is jár hozzá! Kevés játék van, amiért érdemes konzolt venni, még kevesebb az ilyen Wii U-n – de a Bayonetta 2 ilyen.
