Nem először készít a Nintendo verekedős játékot, de a Punch-Out vagy a Super Smash széria azért jócskán különbözött a Street Fighter II által oly rég kijelölt standardtól, amire azóta is építkezik a játékstílus. Az Arms jóval tradicionálisabb bunyós játék lett. Alaphelyzetben két karakter áll fel egymással szemben, életerejüket ismerős csík mutatja, és a speciális mozdulatok sem olyan elvadultak. Persze a mintakövetéstől azért messze voltak a fejlesztők, így az Arms körülbelül úgy hasonlítható a Tekkenhez és az Injustice-hoz, mint a Mario Kart az Assetto Corsához vagy a Splatoon a Battlefieldhez.
Fényesebb a láncnál a kar
A hagyományok sutba dobása már rögtön a perspektívából látszik: a kamera karakterünk mögött helyezkedik el, és akciójátékosan követi a csatát, mindig úgy fordulva, hogy sose tévesszük szem elől ellenfelünket - az ugrás és a suhanás miatt pedig igen gyors a tempó. A támadás nincs túlbonyolítva: a bal ravasz süti el bal mancsunkat, a jobb ravasz pedig a jobb öklünket aktiválja - mégpedig szó szerint. A furcsa háttérsztori szerint egyes emberek egy reggel úgy ébredtek, hogy karjuk helyén furcsa, rugós anyagot találtak (ki kígyót, ki rámen tésztát vagy éppen láncot, szalagot). A friss csonkoltak azonnal sztárok lesznek, és arénákban küzdve szórakoztatják a nagyérdeműt.
Mindez azzal is jár, hogy minden versenyző szó szerint ki tudja lőni két kezét, hogy az azok végére eszkábált műököllel akár tíz méterről is bemoshasson ellenfelének. Az így kieresztett kezeket folyamatosan irányíthatjuk, akár a mozgásérzékelős Joy-Con kontrollerekkel, akár az analóg karral (utóbbi jobb). Ha mindkét kezet egyszerre aktiváljuk, megragadjuk és elhajítjuk ellenfelünket.
Alaphelyzetben tiszta a mozdulatok hierarchiája: a védekezés megállítja az ütést, a megragadást nem zavarja a védekezés, és az ütések átviszik a megragadási kísérleteket. Ennek köszönhetően a zónázás, a kitérések, ellenfelünk mozgásának kiismerése létfontosságú lesz. Mint minden verekedős játékban, a reakció az egyik legfontosabb dolgunk, csak itt - mivel nem két centiről csépeljük egymást - kicsit több idő lesz erre, amitől jóval játszhatóbb lett az Arms.
Kar ki kar!
Ez azonban nem jelenti azt, hogy valami gagyi, túl egyszerű programról van szó - beismerem, én erre számítottam, de a dizájnerek alaposan rám cáfoltak. Kezdetnek például mind a tíz karakter rendelkezik egy saját extra mozdulattal: az egyikük suhanás helyett teleportál, a másik védekezés közben regenerálódik, a harmadik a levegőben is tud ugrálni és így tovább. Ennél is nagyobb hatása van azonban a kesztyűknek: harminc öklöt nyithatunk meg, amelyek mind speciális előnyöket kínálnak. Van, amelyik vakít vagy robbant, de van fagyasztó és bénító is - arról nem is szólva, hogy mindből van könnyű, közepes és nehéz kiszerelés, ami nyilván a sebesség és az erő koordinátatengelyén módosítja a dolgokat.
Akit a koncentrációt igénylő 1v1 küzdelmek érdekelnek, az mehet ranked meccseket játszani, aki inkább partijátékként használná, annak ott a többi online mód. Itt néha 2v2 meccsekbe sorol minket a gép (olykor rugós kötéllel össze is vagyunk kötve a partnerrel), máskor hármas-négyes, ultrakaotikus küzdelmeket kapunk, de van céllövölde, röplabda és kosárlabda minijáték is.
Mindez együttesen odáig vezet, hogy az Arms pár perc alatt kitanulható, de így is hatalmas mélysége van. A tíz harcos kicsit kevéske, de a sok felszerelhető kesztyű szerencsére kellemesen variálja a dolgokat - és a Nintendo ingyen DLC-k áradatát ígéri, így új karakterek, pályák, skinek és játékmódok is érkeznek a következő hónapokban. Az Arms igen szórakoztató már most is, de egy esetleges második rész kolosszális sikert arathat.
