Biztos van a játéktervezőknek egy nagy, közös tudatalattijuk, amely meghatározza őket azokban az esetekben, amikor valami ufós cuccot kell megálmodni. Vagy zöld kisember, vagy rohadt nagy nyálkás rovar, esetleg emberszabású lény páncélban, eseti alapon fegyverrel. Kész. Nincs több opció. Az Alienation legnagyobb hibája pontosan az, hogy akár a kreatív közös tudatalattik turkálójaként is boltot nyithatna, mintha csak a Csillagközi invázió, a Destiny és a Halo vizuális kölyke lenne, a világon semmi egyedi nincs benne. Kérdés persze, hogy egy twin-stick shooter esetében mennyire fontos az egyediség, de szerintem bőven akad még olyan ember a világon, aki nem bánja, ha nem ugyanazt a pár dolgot látja a képernyőn átnevezve és -skinezve. Nem, ez nem egy Call of Duty teszt, nem kell gyorsan csekkolni a címet, jó helyen vagytok. A probléma általános, de azért lépjünk vissza egy kicsit a keménykedő megmondóember kényelmes páholyából, és nézzük meg gyorsan, hogy mi ez az Alienation.
Madártávlatból a világvége
Egy olyan csapattól, akik már a Super Stardust HD-t, a Resogunt és a némileg előző résznek is tekinthető Dead Nationt is elhozták nekünk, egyáltalán nem meglepő az izometrikus akciójáték stílus, a lassan már klasszikusnak nevezhető twin-stick shooter irányítás (ugyebár ez a kontroller kétkaros megoldására utal, amikor az egyikkel mozgunk a térben, a másikkal célzunk) és persze a pörgős játékmenet. Akik szeretik ezt az irányzatot, már vehetik is meg a játékot. Bár a lenti pontszám kicsit talán szigorú (és higgyétek el, vannak rá jó érveim), csalódni nem nagyon fogunk a cuccban, azt hozza, amit a Housemarque csapatától remél az ember. Pusztán annyi történt, hogy a Dead Nation után látták a Helldiverst, és úgy gondolták, nekik is kell egy olyan.
Az Alienation tehát a földönkívüliek elleni háborúba viszi el a kedves fogyasztót, akinek egy meglehetősen sablonos és szinte teljesen történetmentes játékban kell végigküzdenie magát (lehetőleg többedmagával, mert egyedül lényegesen unalmasabb és nehezebb is) Földünk különböző pontjain, majd az idegenek világában. Pár óra alatt teljesíthető a kampány (nekem majdnem kilenc óra volt, de olvastam olyanról, aki öt óra alatt végzett; ez nyilván saját bénaságom reklámtáblája), de mivel a nagyobb pályák - amelyeken több kisebb küldetést is végig kell nyomni - véletlenszerűen generálódnak, növekvő nehézségi fokkal (pl. van permanens halál is), bőven nyújt kihívást a játék.
Nem csak ólompumpa
Ismét leszögezhetjük (nem is tűnik olyan rossz helynek a keménykedő megmondóember kényelmes páholya), hogy az Alienation nyomokban sem tartalmaz eredetiséget; amit annak idején a Helldivers szemére vetettem (miszerint minden játék- és hangulati elemet máshonnan emeltek át ügyesen fejlesztői), az itt is áll, annyival megfejelve, hogy ez a cím még abból is lopott. A 10-20 perces küldetések nem túl változatosak: a "találd meg, aktiváld, kapcsold ki, szerezd meg, pusztítsd el" palettán ficánkol a fantáziátlanság, aztán jön a kimenekítés. Véletlenszerű események keretében néhol boss fightok is feltűnnek, de ezek nem tekinthetők igazán nagy kihívásnak. Nincs komolyabb dramaturgia, nem a tartalom emeli a játékot az egekbe, érezhető, hogy csak a hangulatra és a pörgésre fordítottak gondot.
Hatalmas jelentősége nincs annak, hogy milyen karaktert választunk, amíg egyedül játszunk, de coop esetében azért már lehet lamentálni azon, hogyan álljon fel az idegenirtó csapat. Három kaszt áll rendelkezésünkre, a Tank nevéhez hűen erős védelemmel és persze magas sebzéssel küldhető előre darálni, a Bio-Specialist gyakorlatilag a gyógyító szerepét tölti be, de persze nanorobotokkal pusztításban sem utolsó, a Saboteur láthatatlansággal trükköz, és elég kemény rakétasebzésekkel arat. Ha többen vagyunk, érdemes a gyógyításra gyúrni a speciális képességeknél, kelleni fog mindenkinek.
Ha viszont újításról beszélünk, akkor a randomloot-rendszer (kísértetiesen Destiny mellékízzel) és az ARPG-elemek használata szerintem megér egy misét. Nyilván fegyver- és cuccfejlesztés már a Dead Nationben is volt, de itt most megjelennek a választható kasztok (vagy inkább csak páncélruhák) egyedi képességekkel, a szintlépéssel bővíthető és egyébként szabadon átvariálható skillfa, illetve az összeszedett nyersanyagokból random statokkal változtatható fegyverek, amelyeket bónuszként még fejleszteni is lehet. Ez már elég színes és érdekes ahhoz, hogy az ember eltököljön két küldetés között (vagy alatt) azzal, hogy tápolja a karaktert, kialakítsa a megfelelő könnyű-, nehéz- és robbanófegyvert, esetleg változtasson aktív és passzív képességein, hátha úgy hatékonyabb lesz a csatatéren.
Rovar van a levesemben
Az Alienation nem különösebben szép (azért a Helldiversnél szebb), de remekül játszik a fényekkel, a dinamikus hatásokkal: minden hatalmasat robban, és nagyon színes, magával ránt a látvány. Ehhez képest viszont kissé lomha az irányítás, és bár nem számoltuk az fps-t, olykor érezhetően csökkent, ez pedig visszafogta a vizuális élményt. A hangok (újratöltésnél a kontrollerből is jön a kattogás) elég hatásosak, sokféle fegyver, lény és környezeti hanghatás karmolja az idegrendszerünket játék közben, valami zene is szól a háttérben, az a szokásos heroikus, pátoszos vonós nyekergés, amely bármelyik, fátyolos szemmel parancsnokának tisztelgő önfeláldozó tengerészgyalogost és az otthon távolba révedő katonafeleséget bemutató amerikai giccsfilmben elmenne kíséretnek.
Változatos pályákon unalmas kihívásokkal, jópofa fejlődésrendszerrel, kicsit suta, de megszokható irányítással és teljesen vállalható hangulattal variál a játék, viszont semmi eredetiség nem szorult bele, és történet híján ez kevés. Főleg, hogy még a helyi coop sem fért bele (ezt remélem patchelik majd). Tudom, hogy nem egy AAA címről beszélgetünk, de nem lenne rossz, ha a mai piacon nem állna meg itt egy produkció, ha valaki még próbálkozna más stílusban is a Diablo nyomába érni, ha nem ugyanazokat a paneleket használnák fel újra és újra, ráadásul még kevesebb önálló gondolattal, mint ahogy azt a Helldivers esetében láttuk.
Bőven beleférne még egy kis stratégiai vagy taktikai elem, komolyabb történet, változatosabb kihívások, értelmes dramaturgia, de ennek nyoma sincs. Ezért lett ilyen kevésnek tűnő a pontszám, de ne feledjük, hogy ez még nem jelenti azt, hogy az Alienation önmagában nézve rossz lenne; mindenképpen érdemes vele játszani, nekem is szerzett néhány kellemes órát. Egyszerűen csak azért nem tudok vele megbocsátóbb lenni, mert pontosan látom azokat a részleteket, ahol sokkal jobb is lehetne, és dühít, hogy a fejlesztők csak ennyit tesznek bele ebbe a stílusba, mikor pedig ők maguk is láthatták, hogy bőven van még potenciál benne. De hát csak 20 euróba kerül, fogjuk be a szánkat, és lépjünk tovább, nem?
