Ha az RTS-rajongók tízéves kedvencének, a Command & Conquer: Generalsnak fia születne, minden bizonnyal Act of Aggression névre keresztelnék. A Eugen Systems nem kis gyakorlattal rendelkezik a stratégiai játékok készítésében, hiszen immár 15 éve vannak a szakmában, ez idő alatt pedig kipörgettek néhány sikeres címet, többek közt a nemcsak PC-re, hanem konzolokra is megjelenő R.U.S.E-t. A csapat most visszanyúlt a Westwood által kidolgozott formulához, és sikerült egy olyan játékot összehoznia, amely olyan, mint egy rég nem látott jó barát: az ember azt hiszi, hogy ismeri, de aztán kiderül, hogy az évek alatt igencsak megváltozott. Szerencsére ezúttal többé-kevésbé előnyére.
Már megint a szuperhatalmak
Az első bejelentkezéskor az ember pontosan azt kapja, amit várt. Egy közeljövőben játszódó, fokozatosan kibontakozó háborús konfliktust, amelyben a világ szuperhatalmai tologatják a sakkbábukat. Az Act of Aggressionben három frakció közül választhatunk: az ENSZ által koordinált Chimera, az Amerikai Hadsereg és a privát katonai szervezetekből összekovácsolt Cartel küzd meg egymással változatos pályákon. Nem akarom túl sokat emlegetni a Generalst, de a hasonlóságot egyszerűen nem lehet nem észrevenni. Egy rajongónak még csak rá sem kell néznie a monitorra, elég, hogy felcsendüljenek a játék aláfestő zenéi, és máris tudja, hogy jó helyen jár.
Szerencsére nem mondhatjuk, hogy egy az egyben ugyanazt a játékot kaptuk, a fejlesztők ugyanis kellő hangsúlyt fektettek arra, hogy sajátos hangulatot, újszerű játékmenetet teremtsenek, és a látszólag minimális módosításokkal ezt el is érik. Ahogy az lenni szokott, ebben a játékban is a nyersanyagok összegyűjtése az első és legfontosabb feladat, hiszen ha nincs miből tankot építeni, akkor elég döcögős lesz a hadigépezet. A lelőhelyeket véletlenszerűen helyezték el az igencsak méretes pályákon, így első lépésként érdemes mindig feltérképezni a területet, és ehhez igazítani a stratégiát. Különben előfordulhat az a kellemetlen helyzet, hogy a páncélos hadosztályra hegyezzük ki a hadműveletet, de a második harckocsi legyártása után elfogy az adott nyersanyag, és mire elkezdjük a gyalogság fejlesztését, már olyan hátrányba kerülünk, amiből nehéz vagy egyenesen lehetetlen felállni. Az egyes frakciók közti különbség természetesen már ilyenkor kulcsfontosságú szerepet játszik, hiszen teljesen máshogy kell bázist építenünk és fejlesztenünk attól függően, hogy a klasszikusabb modellt követő Chimerát vagy a Cartelt irányítjuk-e épp.
A tanulási görbe elég meredek, így még a tapasztaltabb játékosoknak is némi kihívást jelent majd, hogy elsajátítsák az összetettebb mechanikákat. De az elmúlt időszakban nem sok játék tudta ezt a feladatot megfelelően abszolválni, így ez mindenképp üde színfoltnak minősül.
Megszakítjuk adásunkat
Az alapok begyakorlására remek lehetőséget nyújt a kampány. Vagyis inkább csak nyújthatna, ugyanis körülbelül annyira sikerült jól, mint a Battlefield 3-é. Nem mondom, hogy érdemes egy az egyben átugrani, de ha valaki játszott már hasonló játékokkal, az jobban jár, ha nyom pár meccset az MI ellen, és ott tanulja meg a trükköket. A harmadik átvezető végén az "ezt vajon nem nézte meg senki, mielőtt kiadták a játékot?" kérdés merült fel bennem, mert a képernyőn megjelenő szöveget nagyobb átéléssel olvasná fel a Google fordító, mint az alkalmazott szinkronszínész. A helyenként se füle, se farka mondatok mögött minimalista animációk pörögnek, de amikor az időjárás-jelentést megszakító "Breaking news!" felirat után arról számolt be a riporter, hogy mi történt tegnap, akkor már tudtam, hogy a későbbiekben sem számíthatok túl sok jóra. Maguk a küldetések egyébként teljesen sablonosak, ugyanolyanok, mint a többi RTS-ben, éppen ezért a hibát is pontosan ugyanott kell keresni. Eleinte csak az irányítás elsajátítása a cél, ezért nem kapunk teljes bázisokat, csak kis osztagokkal kommandózunk, amikor pedig elérjük a megfelelő pontot, ránk támad az MI. Mivel fogalmunk sincs, mi vár ránk, elsőre valószínűleg nagyon nehéz dolgunk lesz, a második próbálkozás azonban - mivel már nem lesz meglepetés - egyáltalán nem jelent kihívást.
Az újdonság erejével
Pedig lehetett volna ez egy izgalmas kampány, hiszen az új játékelemek színt visznek a már bejáratott formulába. Az egyik ilyen a hadifoglyok bevezetése. Amikor kiiktatunk egy ellenséges gyalogost, van esély arra, hogy nem hal meg, csak megsérül, ilyenkor pedig lecsaphatunk rá, hogy aztán börtönbe zárjuk (folyamatosan kapunk utána valamennyi pénzt, vagy egy bizonyos ponton egy nagyobb adag nyersanyagért visszaadjuk). Apróságnak tűnik, de idővel azért érződik, hogy ezek a katonák fontos szerepet játszanak a játék ökonómiájában, így ha már túl vagyunk a korai, gyűjtögetős szakaszon, ezt is beépíthetjük a tervezetbe. Természetesen a mi katonáink is áldozatul eshetnek, de mivel én amerikai akciófilmeken nőttem fel, természetesen a "senkit nem hagyunk hátra!" elvet követve azonnal mentőakciót szerveztem, hogy segítsek bajba jutott bajtársaimon.
Az igazi kihívást egyértelműen az jelenti, hogy az ember kiismerje az összes egység csínját-bínját, megtanulja, mit mivel lehet feltartóztatni. Az egyes frakciók különböző fejlettségi szinteket érhetnek el, amelyek kihatnak katonáink teljesítményére is. Talán a Cartel tűnik a legerősebbnek, de nekik is megvannak a korlátaik, ezért ha mondjuk valaki a pálya másik végéről elkezd minket bombázni, azzal általában nem nagyon tudunk mit kezdeni.
Minden jó, ha jó a multi
Az Act of Aggression legfontosabb aspektusa természetesen a többjátékos mód, amely rengeteg különböző pályával, megannyi lehetőséggel és számtalan végigjátszott órával kecsegtet. Ha valaki igazi kihívást keres, az a rangsorolt meccsekkel megpróbálhat felmászni a dobogó legfelső fokáig, azonban mivel minden meccset online szobákon keresztül bonyolít a rendszer, helyi játékra sajnos nincs lehetőség, amit nagyon sajnálok. Akiket csak a többjátékos mód érdekel, azok minden bizonnyal jól szórakoznak majd, azonban ha már van kampány, akkor érdemesebb lett volna több időt szánni annak kidolgozására, mert ez így sajnos nem jó irányba húzza a mérleg nyelvét.
