Meglátni és megszeretni - így tudnám leírni első találkozásomat az Absolverrel az idei E3-on. Még nem gyógyultak be teljesen a sebek, amiket az elképesztő potenciállal bíró, de végül a fejlesztői inkompetenciának köszönhetően elbaltázott For Honor hagyott bennem, ezért a lehető legjobbkor érkezett a nagyon hasonló irányba tekintő Absolver. Ugyanakkor az is világos volt már az első pillanatban, hogy ez az alkotás elképesztően szűk réteget céloz meg, köszönhetően annak, hogy valószínűleg két kezemen meg tudnám számolni azokat a játékokat, amelyek ennél meredekebb tanulási görbével rendelkeznek. Itt nem lehet fél vállról venni a dolgokat, és ahogy a szüleim is mondták anno, nincs harmadik lehetőség: megszoksz, vagy megszöksz.
Bal egyenes, jobb horog
Az Absolver egy nagyon egyedi harcrendszer köré épül, amely ötvözi a gyűjtögetős, pakliépítős játékokat, a Tekken-féle verekedős címeket és a felfedezést középpontba állító, külső nézetes akciójátékokat. Nem túlzok, amikor azt mondom: ha a harcrendszert valaki részletesen leírná, kielemezné, és jegyzetbe szedné, ebből egy 2 kredites tárgy lehetne az ELTE-n (vagy legalábbis többet kéne tanulni a megértéséhez, mint a legtöbb 2 kredites tárgy esetében).
Van négy különböző beállásunk (stance) attól függően, hogy milyen helyzetben vagyunk az ellenfélhez képest. Ehhez kapunk pár tucat mozdulatot (ütést és rúgást), amelyek mindegyike valamilyen állásból indul, és valamilyenben ér véget. Ezeket aztán láncokba fűzhetjük, így felépítve a kombókat, amiket bizonyos ponton megszakítva az adott stance-ből új kombót indíthatunk. Ennek és a játék során eltanulható 180 mozdulatnak köszönhetően a harcrendszer elképesztően változatos, és amikor leállunk valakivel párbajozni, fogalmunk sincs, mit tartogat számunkra. Ki kell ismernünk a mozdulatait, hogy reagálni tudjunk azokra. Az összesen 180 különböző támadást sem egy képességfán oldjuk fel, hanem állnunk kell a pofonokat, és ha elégszer védtünk ki egy adott mozdulatot, megtanuljuk azt használni.
Erre jönnek még aztán a különböző stílusok, amelyek még tovább bonyolítják az egészet, na meg a speciális tulajdonságokkal ellátott mozdulatok (mint az alacsony támadásokat átugró rúgás vagy a védelmet feltörő felütés), mígnem az egész egy komplex, folyamatosan változó egésszé áll össze. Persze felmehetünk a netre, és lemásolhatjuk valakinek a deckjét, de a dolog szépségét az adja, ha mi magunk fedezzük fel a kombókat, és állítjuk össze a saját stílusunknak megfelelő harcost. Míg a For Honor egy mészárszékre hasonlított, ahol a csontig hatoló fém brutalitása volt a középpontban, addig az Absolver inkább egy tökéletesen megkoreografált balett. A képzett játékosok agresszív mozdulatai és ellentámadásai is rengeteg mix-uppal rendelkeznek, amivel meg tudják zavarni az ellenfelet, így a végeredmény legalább annyira látványos, mint amennyire kiszámíthatatlan.
Álltam a sarat
Maga a harc hihetetlenül kielégítő, és nagyon élveztem, ahogy megpróbáltam fejben összerakni az ellenfelek különböző mozdulatsorait, hogy aztán ne csak reaktívan védekezzek, hanem képes legyek megjósolni, hogy milyen támadás követi a jobb felütés-bal csapott kombinációt, és ellentámadásba is lendülhessek belőle. Ez ugyanakkor azzal is jár, hogy bizonyos mozdulatokat farmolnunk kell, és egyes esetekben akár egy-két órát is eltölthetünk azzal, hogy eljátsszuk a rögtönzött bokszzsák szerepét, mert meg akarjuk tanulni a körbepörgő rúgást. A progress pedig csak akkor marad meg, ha meg is nyerjük a harcot; vagyis ha közben behúzunk egy másik NPC-t, vagy felbukkan egy bunkó játékos, lehet, hogy hiábavalóak voltak a fáradozásaink.
De akár azzal is bekavarhat, hogy túlzottan segítőkész, és leveri azt az NPC-t, akit fél napja kergetünk, és direkt nem ütünk vissza, mert azt az átkozott könyököst akarjuk elsajátítani. Míg az egy az egy elleni csaták élvezetesek és viszonylag jól átláthatóak, addig a több ellenféllel folytatott küzdelmek elég kaotikusak. Már a játék korai szakaszában is rengeteg ilyennel lesz dolgunk, a legtöbben pedig ilyenkor még a saját dolgaikra sem tudnak odafigyelni, nemhogy arra, hogy az egyszerre három oldalról érkező pofonokat kerülgessék. A pusztakezes harc mellett megidézhető kardokkal és boxerekkel is küzdhetünk, ezekhez azonban teljesen új mozdulatokat kell megtanulni. Mivel viszonylag ritkán kerülnek elő, képesek durván felborítani egy párbaj egyensúlyát, ugyanakkor tényleg kétélű fegyverekről van szó, ugyanis ha az ellenfél képes azokat kicsavarni a kezünkből, hamar hátrányos helyzetben találhatjuk magunkat.
Mély víz csak úszóknak
A nem túl nagy, de annál gyönyörűbb nyílt világ számos különböző helyszínt tartogat a számunkra, ahol egyetlen feladatunk van: bizonyítani rátermettségünket. Ehhez le kell győznünk az egyes minibossokat, hogy bebocsátást nyerjünk a toronyba, és legyőzzük a végső ellenfelet. A fejlesztők a Dark Soulshoz hasonlóan nem sulykolják bele a sztorit a játékosba, inkább csak apró utalásokkal, rejtett leírásokkal ösztökélnek minket arra, hogy felfedezzük, mit is keresünk egy egykor fejlett civilizáció romjain.
Az építészetben olyan ókori népek munkáját fedezhetjük fel, mint a vikingek vagy épp a görögök, de a vadonban csordogáló patakok is lenyűgözőek tudnak lenni, ha épp erre van igénye valakinek. Mérete ellenére könnyű eltévedni az Absolver világában, ami a minimalista kezelőfelületnek és a minimap teljes hiányának tudható be, így az elején hatalmas segítség volt, hogy a második monitoron megnyitottam egy térképet. Az aláfestő zene kifejezetten hangulatos, és a táj is szemrevaló, ugyanakkor abszolút megértem azokat, akik keveslik a tartalmat, mert azon kívül, hogy játékosokkal és NPC-kkel verekszünk, tényleg nem nagyon van mit csinálni az Absolverben. Ezzel együtt abszolút meghálálja a belefeccölt időt, így ha valaki érez magában hajlandóságot arra, hogy elsajátítsa a virtuális kung-fút, annak feltétlenül érdemes kipróbálnia.
