Az első, a Warhammer Fantasy univerzumát feldolgozó Total War kétségkívül alapvetően megváltoztatta a sorozatot: a történelem újrajátszása, vagy éppen gyökeres átírása mellett megjelent a Creative Assembly játékaiban a stratégiai műfajra jellemzőnél egy fokkal trükkösebb történetmesélés és persze egy rakás fantasy elem. A tavalyi Three Kingdoms megmutatta, hogy ezek a megoldások kiválóan passzolnak a sorozat azon tagjaihoz is, amelyek alapját nem a Games Workshop fantáziájának szüleménye, hanem a mi világunk történéseire támaszkodó irodalmi művek alkotják. Az A Total War Saga: Troy pedig ugyanezen az ösvényen halad tovább, ezúttal a Trójai háború és az Íliász adaptációjaként.
"Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét"
Ezt olyannyira kidomborítja a kampány, hogy annak a kezdetén nem is frakciók, hanem Homérosz eposzának szereplői sorakoznak fel. Választásunk ezt követően kétféleképpen kísér végig a játék során: egyrészt mindegyik hőshöz kapcsolódik két-két, általában csak rájuk jellemző játékmechanika, másfelől egy eposzi küldetéssorozat, amin keresztül átélhetjük - és akár meg is változtathatjuk - történetüket. Ez néhány plusz feladattal megspékelve egyébként a hagyományos győzelmi kondíciók mellett egy alternatív, homéroszi győzelemhez is hozzásegíthet a kampányunkban.
Párisz herceget irányítva például muszáj Helénát mindig a hősünkhöz közeli városok valamelyikében tartanunk, de nem túl veszélyes helyen ahhoz, hogy elrabolják tőlünk, illetve arra is figyelnünk kell, hogy Priamosz minket kedveljen jobban Hektórnál, hogy egyszer mi lehessünk Trója urai. A fő kampányomban én Akhilleuszt választottam, akinek nehéz természetét kellett kordában tartanom - vagy éppen szabadjára engednem -, illetve levadásznom és legyőznöm azokat a kihívókat, akik megkérdőjelezték, hogy az én karakterem a leghatalmasabb élő harcos.
Ezek a játékelemek amellett, hogy vonzó statisztikai bónuszokkal kecsegtetik a játékosokat, sokat segítenek abban, hogy beleéljük magunkat az adott karakter szerepébe. Azért is jár a piros pont a Creative Assembly bolgár divíziójának, amiért kihangsúlyozzák a hősök rossz tulajdonságait is (megfűszerezve egy-egy frappánsan előadott dialógussal). Azt azért furcsának találtam, hogy néhány, a széria alappillérének számító általános mechanikát, így például a vazallusok rendszerét és az otthontól távol történő toborzást is egy-egy frakció kiváltságává tették.
Az A Total War Saga: Troy eposzi küldetéseit nem tudom viszont az imént mutatott lelkesedéssel dicsérni: a kapott feladatok már-már MMO-san egyhangúra sikerültek (vidd a karaktered X régióba, toborozz Y számú elit egységet, fossz ki Z darab várost), továbbá a felkínált választási lehetőségek sem bírtak különösebb jelentőséggel. Ráadásul míg az egyedi mechanikák állását egy-egy stílusos, a fekete vagy vörös alakos amforák stílusát idéző (ami egyébként még számos helyen feltűnik a kezelőfelületen és sokat segít az ókori hellén hangulat megteremtésében) ablakban szemlélhetjük meg, addig ezekhez a missziókhoz általában csak egy sablonos illusztrációt és írott narrációt kapunk.
"(...) földre szökelltek, és a baráti szövetséget kézrázva kötötték"
Nem csapott át azért teljesen szerepjátékba a Total War széria, így természetesen birodalomépítő stratégiaként is helyt kell állnia az új epizódnak, ami szintén nem sikerült rosszul. Az új nyersanyag-rendszer például amellett, hogy megidézi a fizetőeszközök előtti korokat, jól integrálódik más játékmechanikákba is. A gyakoribbnak számító étel (gabona) és fa mellett a bronz, kő és arany pont elegendő mennyiségben állnak rendelkezésre ahhoz, hogy ne kelljen feltétlenül nekiugranunk a helyi nagykutyának, mert szűkében vagyunk belőlük, ugyanakkor elég ritkák ahhoz, hogy nagyra értékeljük a régiókat, ahol előfordulnak.
Az erőforrások upkeep-rendszerbe történő beépítése (van olyan egység, amelyiknek szolgálataiért étel mellett bronzzal is kell fizetnünk körönként) elegáns megoldással maximalizálja az A Total War Saga: Troy elit egységeinek számát is. A többi frakcióval történő cserekereskedelem egyébként a stratégiai lehetőségeinket is szélesíti, ügyes egyezkedéssel például tartósan játszhatunk úgy, hogy kevesebb ételt termel a birodalmunk, mint amennyit a seregeink felemésztenek.
Ha pedig már a diplomáciánál tartunk: míg a mesterséges intelligenciával folytatott tárgyalás több TW játékban inkább teher, mint élvezet, Hellászban ez a rendszer már nem okoz fejfájást. Mivel a Three Kingdomshoz hasonlóan ezúttal is számszerűsítve látjuk egy adott paktum létrejöttének esélyét, nem kell a sötétben tapogatóznunk az ajánlatunk összeállításakor, az MI pedig (a hozzánk fűződő viszonyával összhangban) egész racionálisan reagál, a hagyományos eszközök mellett pedig a nyersanyagok, sőt még a városok csereberéje is jól működik.
A gép által irányított hadurak ritkán kérnek tőled területeket és cserébe általában valami olyat adnak, amit egyébként nem. Például a kampányom egyik legerősebb hősének számító Odüsszeuszt sikerült megnyernem szövetségesemnek, mindössze azt a földdarabot kellett feláldoznom, amelyikkel teljes lett az egyik, általa igazgatott provincia. Az MI egyébként a nagy térképen és a csatákban általában a sorozattól megszokott szintet hozza, egy-egy kirívóbb hibától eltekintve jól használja ki a frakciójában rejlő lehetőségeket és a mi gyengeségeinket.
"Terv-eszelő bölcs Zeusz e csodát minekünk maga küldte"
Amit még az A Total War Saga: Troy jelentős újításai közé sorolhatunk, az a mitikus elemek integrációja. A kampánytérképen ezt a különböző istenségek kegyeinek keresése testesíti meg, minek révén ugyan érdekes és értékes bónuszokat szerezhetünk, de nem alapozhatjuk meg hosszú távú, passzív energiabefektetéssel, hiszen a papnők egyáltalán nem növelik a pontszámunkat Zeusznál és a többieknél, ahogy a templomok építése is csak abban a körben kelti fel az olümposziak figyelmét, amikor elkészülnek, vagy egy másik istenség szolgálatába állítjuk őket. Szóval nálam ez a rendszer kapufának bizonyult, az időm nagy részében teljes érdektelenséggel tekintettek rám az istenek, és csak a kifejezetten nyugis időszakokban kerestem aktívan a kegyeiket.
Mivel a második Saga megjelöléssel érkezett Total War a mítoszok és a történelem közötti vékony mezsgyén szeretne egyensúlyozni, a mondákból kilépő, csak bizonyos városokban toborozható egységek sem feltétlenül olyanok, mint amilyennek elképzelnénk őket: a szirének csupán egzotikusabb kinézetet kapott parittyások, a kentaurok teljesen emberi lovasok, a Minótaurosz pedig
egy nagyon nagyra nőtt ember rémisztő bikakoponyával a fején.
Ezzel együtt nem csupán kozmetikai variációként vannak jelen a hadviselésben, hiszen például míg a könnyű kardforgatóim a legtöbb távolsági egységet egymaguk szétkergették, addig az óriásokból álló íjászcsapat egy ilyen alakulattal simán felvette a versenyt közelharcban is. Hozzájuk hasonlóan a hősök (az eposzi szereplők mellett az egyszerű tábornokokat is így hívja a játék) csapásai mentén sem repülnek odébb fél századok, ám a tényleges hatékonyságukat tekintve a jobban felszintezett karakterek sokkal nagyobb pusztítást tudnak véghez vinni (és nagyságrendekkel tovább állják a sarat), mint egy normál történelmi epizód hadvezérei.
A csaták elemzésébe ennél sokkal mélyebben viszont nem is mennék bele, ugyanis hiába alakult át drasztikusan a toborozható egységek az ókori környezetnek hála, a sorozat alapvető mechanikáin nem sokat változtat, hogy most éppen háromféle távolsági és számtalan közelharci fegyvernem képviselteti magát, a lovasságot pedig harci szekerekkel kell pótolnunk. Ugyan némileg más az eszköztárunk, továbbra is ugyanazokat a manővereket kell végrehajtanunk, amiket évek óta megszoktunk, ha sikeresek szeretnénk lenni a harcmezőn.
"Zeusz küszöbén két hordó áll, tele rosszal duzzad az egyik, a másikban van a jó "
Ahogy minden FIFA-epizódban megvan, melyik mozdulatból lesz szinte mindig gól, a Creative Assembly sorozatán belül is akadnak hasonló sajátosságok, ami alól az A Total War Saga: Troy sem kivétel. Az ügynökök mellett az épületek felhozatalát is leszűkítették, emiatt nem fogunk hosszan töprengeni, merre fejlesszünk tovább egy-egy várost, hát még ha figyelembe vesszük a provinciák központjai és az egyes nyersanyagokhoz kapcsolódó falvak közötti, a szokottnál markánsabb különbséget. Utóbbi persze arra ösztönöz, hogy teljes régiók elfoglalására törekedjünk.
Érzésem szerint továbbá drasztikusabb mértékben csökkenhet egy-egy sereg harcértéke csatán kívüli manőverek hatására, mint bármelyik korábbi részben. Nem egyszer fordult elő, hogy az ellenség szabotázsa következtében az egységeim életereje egy csapásra a felére esett vissza, ahogy az ostromok során történő kiéheztetés is komolyan elbillentheti az erőviszonyokat akár egy-két kör alatt.
Összegezve az Égei-tenger környéki kalandjaimat, arra a nem túl izgalmas konklúzióra jutottam, hogy az új epizód még több Total Wart hozott, néhány jól eltalált hangulati elemmel. Amennyiben hidegen hagy a trójai háború története, akkor sem maradsz le világrengető újdonságokról, ha inkább egy másik Total War játékra szánod szabadidődet. Ám ha egy kicsit is izgalmas számodra a homéroszi eposzok világa, jó választás az A Total War Saga: Troy. Már csak amiatt is érdemes a széria rajongójaként tenni vele egy próbát, mert a megjelenés napján ingyen húzhatod be.
