A 2012/12-es GameStar hasábjain 8 oldalon foglalkozunk a 2013 év játéka címére tuti befutónak számító Grand Theft Auto V-tel. Az alábbiakban ebből a cikkből olvashattok el egy részletet.
A "rocksztár" egyrészről jelentheti azt az embert, aki a színpadon a vonatkozó műfajba sorolható hangszeres zenét játszva elnyeri a közönség szeretetét, de felruházható más jelentéssel is, példának okáért azzal, amit egy régi kedves barátom tulajdonít neki. Eszerint rocksztár az az ember, aki egy tetszőleges ismérv alapján kiemelkedőt nyújt, majd eme szerepének megfelelően viselkedve „menő” dolgot tesz, vagy huzamos ideig ennek megfelelően jár el. Így rocksztár például Johnny Depp, Hugh Heffner és bizonyos értelemben Pierre Woodman is. Ha az utóbbi definícióból indulunk ki, akkor kevés rocksztárabb dolog van magánál a Rockstarnál, amely stúdió a játékipar William Wallace-eként kardélre hányta az egész világot parádésan szórakoztató sandbox-játékaival, virtuózan megírt karaktereivel és hallatlanul bátor, tabudöntögető játékelemeivel.
Megnyugvással tölt el a gondolat, hogy egy ötmilliós országból, mint amilyen Skócia, kiindulhat egy olyan, világrengető popkulturális impulzus, mint a Grand Theft Auto volt százezer évvel ezelőtt, vagyis 1997-ben. Az a neves esztendő olyan élményeket hozott nekünk, mint a Carmageddon, a Jedi Knight: Dark Forces 2, az N64-es Turok és a Dungeon Keeper – tehát csupa 3D-s csodát. Ezek az akkori hardverekben rejlő lehetőségeket a végletekig kihasználva elképesztő technikai innovációt valósítottak meg, mind közül mégis ez a bugyutának ható, felülnézetes autólopós őrület jutott a legmesszebbre.
Akiket nem nyomnak papírpénzre
Ami a videojáték-biznisz edukációs hatásait illeti, gyakran hallunk becsmérlő szavakat olyan politikusok szájából, akik életükben nem fogtak még kontrollert. A kábelszolgáltatók csatornakiosztásában minden este nagyjából ezer haláleset figyelhető meg, és ma már a legkönnyedebb, uzsonnaidőben sugárzott krimisorozat is minimum egy háromhetes, bomlásnak indult holttest felboncolásával próbálja áthágni az ingerküszöbünket. Ha nincs egy sorozatban epizódonként minimum egy női nemi szerv, zombi vagy bomlott elméjű sorozatgyilkos (aki lehet akár a főszereplő is, ugye...), akkor a nézők többsége hervadtan dobja a sarokba távirányítóját. Ennek ellenére gyakran még mindig a játékvilág fenegyerekei jelentik az aggódó szülők szavazataira áhítozó politikusok legkényelmesebb bokszzsákját. Nem csoda, ha ennyi hipokrita között az ember a Rockstarnak szurkol. Elnézve a most készülő GTA V főhőseit, a bandának nagy szerencséje, hogy Hillary Clinton nem lett amerikai elnök 2008-ban, mert akkor a játék fejlesztését már azelőtt leállíttatták volna, hogy a britek agyából kipattant a játék ötlete.
Aki ismeri a készítők korábbi munkáit, jól tudja, hogy az egyik legizgalmasabb kérdés mindig a protagonista kiléte. Niko Bellic, de még inkább a Red Dead Redemption párbajhőse, John Marston olyan kifinomultan megalkotott figurák voltak, és a jellemüket az írók annyira tartalmas dialógusokkal festették meg, hogy a következő epizód kulcskérdése egyértelműen a főhős maga. Vagyis a főhősök. Merthogy itt jön az első csavar: három főszereplőt irányíthatunk majd a GTA V-ben. Hogy miért lesz ez így, az többféleképpen indokolható. Egyrészt azt a sok-sok órát, amit beleölünk a kalandozásokba, egyszerűen unalmas ugyanannak a figurának a bőrébe bújva eltöltenünk, legyenek bármily fergetegesek is a küldetések vagy mókásak a diskurzusok. Másrészt a fejlesztők az eszükbe ötlő gegeket, poénokat hitelesebben tudják beilleszteni három szereplő életébe, mintha ugyanannak az egy embernek a mindennapjaiba kellene az összes fejleményt izzadságszagúan beletuszkolni.
A piszkos három
Michael, az egykori bankrabló hatalmas vagyonra tett szert bűnöző pályafutása során, és mivel a szövetségi hatóságokkal egy szerfelett előnyös vádalkut sikerült kötnie, szabadon élheti a pocakos családapák nyugdíjas hétköznapjait. Óriási ház, medence és színpompás bermuda naci teszi teljessé a hollywoodi életérzést, jobban mondva tenné, amennyiben az antipatikus feleség és a kezelhetetlen kölkök nem üldöznék vissza szegény hősünket romlott múltjába és nem kevésbé romlott barátaihoz.
Az egyik ilyen barát lenne a másik főszereplő, Trevor. Ide kapcsolódik, hogy a „drogos” kifejezés definiálása ugye meglehetősen nehézkes. Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor az alkalmi alkoholfogyasztót és a kávéját szertartásszerűen, minden nap elkortyoló átlagembert is nevezhetnénk így, ha viszont nagyon engedékenyek vagyunk, akkor a rekreációs drogok alkalmi fogyasztóit sem. Ám Trevor sajnos minden értelemben drogos. Egy tökéletesen lecsúszott ex-pilóta, aki megélhetési szinten bűnöz, rabol, öl, az egyetlen rendszerességet az életében a tudatmódosítók elfogyasztása jelenti. 
Megkockáztatom, hogy ő a legfurcsább, legellentmondásosabb főszereplő, akivel valaha találkoztam, és az igazat megvallva a Rockstar humora mellett provokatív szándékot is felfedezni vélek abban, hogy megszülethetett. Személyiségéről sokat elmond az a képessége, hogy ő az a játékban, aki bármikor elővehet egy doboz gázolajat egy véletlenszerűen kiválasztott gépjármű lángra lobbantásának céljából. Az úr egyébként pilóta volt a hadseregben, ennek köszönhetően már viszonylag a játék elején módunk adódik repülőzni a város felett és ezzel összefüggő küldetéseket végrehajtani.
A harmadik figura az afroamerikai Franklin. Ő tűnik a legnormálisabbnak a trióból, hiszen próbál kitörni a gettóból, melózik, törtet, tisztességes céljai vannak. Mármint GTA-mércével tisztességesek, mert foglalkozását tekintve behajtó a lelkem, és nem abból a fajtából, amelyik tollal és papírral megy megbeszélni a tartozást, hanem abból, amelyik egy 60 kilós rottweilerrel és egy alig használt baseballütővel.
A cikk folytatását a december 21-étől megvásárolható 2012/12-es GameStar magazinban olvashatjátok 8 oldalon keresztül.
