Hatalmas, rémisztő szemek, fekete hajjal keretezett arc, torz mosolyba feszülő, pengevékony ajkak és hátborzongató csirkelábak. Ki ne találkozott volna az ijesztő szörnyfigura képével, amely 2018 nyarán futótűzként terjedt az interneten? Momo csak egy példája azoknak a félelemkeltő városi legendáknak, amelyek online berkekben kaptak szárnyra. Vajon miért keltenek pánikot fiatalabb és idősebb, hiszékenyebb és racionálisabb internetezők körében egyaránt ezek a horrorisztikus fantázialények és a köréjük szőtt történetek?
Klasszikus és modern rémtörténetek
Rejtélyes lényekről és különös esetekről (köztük nyomtalan eltűnésekről) szóló legendák már az internet elterjedése előtt is léteztek, így nem állíthatjuk, hogy például a Momót övező pánik egy új őrület lenne. Sokkal inkább egy olyan jelenségről beszélhetünk, amely mindig is megfigyelhető volt a kisebb-nagyobb közösségekben, az internet azonban új csatornát kínált a rémtörténetek széles körű elterjedéséhez. Így ma már könnyen előfordulhat, hogy olyan különös történések is nagy publicitást kapnak, amelyek lehet, hogy korábban csupán egy kis faluban terjedő szóbeszédként maradtak volna fenn a helyi közösségben. Az alábbiakban azt is látni fogjuk, hogy az online félelemkeltés szinte minden formájának megvolt a korabeli, "offline" változata. Kezdjük az ijesztő lényekkel.
A WhatsAppon kísértő Momo a beszámolók szerint kapcsolatba lép a felhasználóval, akinek ijesztő üzeneteket, képeket küld. Ez azért is lehet különösen félelmetes, mert a forrás ismeretlen, így magában hordoz egyfajta misztikus titokzatosságot. Az ismeretlentől való félelem ősi ösztön, így nem meglepő, ha a felhasználó nem mer szólni senkinek sem, különösen, ha a fenyegető üzenetek által úgy érzi, hogy szeretett hozzátartozói épsége forog kockán. Sok esetben a fenyegető megtiltja a fiatal felhasználónak, hogy szóljon a szüleinek, különben azok rejtélyes körülmények között eltűnnek.
Ezek a fenyegetések azt a célt szolgálják, hogy fenntartsák a félelemkeltő tevékenységet olyan körökben, ahol a lelepleződés esélye kicsi, így akadály nélkül továbbterjedhetnek az üzenetek, emellett a sérülékenyebb felhasználók körében (pl. gyermekek) nagyobb kárt okozhatnak.
Hasonló módon működnek azok a körlevek is, amelyek arra szólítják fel a felhasználót, hogy küldje tovább a levelet húsz embernek, különben szörnyű csapás éri őt vagy a családját. Ebben az esetben ráadásul a küldő válik elkövetővé, vagyis az üzenet továbbításával ismerőseinket fenyegetjük meg. Hasonló lánclevelekkel korábban a postaládánkban is találkozhattunk, így ez a jelenség sem mondható újnak.
Talán még emlékeztek Slender Manre, aki Momót megelőzően 2014-ben vált hírhedtté, mikor is két amerikai kislány rátámadt az osztálytársára, hogy eleget tegyenek a rejtélyes alak kérésének, és megvédjék családjukat haragjától. Slender Man egy arctalan, fekete öltönyt viselő rém, akit a képeken hosszú végtagokkal ábrázolnak. A legenda szerint elhagyatott helyeken bukkan fel váratlanul, és tájékozódási zavart idéz elő. A történet elterjedésének oka lehet az is, hogy egyesek régi fényképeken is felfedezni vélték alakját, így sokak számára valóságosnak tűnhetett, annak ellenére, hogy később fény derült a csalásra. Ennek kapcsán sem állíthatjuk, hogy új keletű jelenségről van szó, hiszen számos olyan rejtélyes alakot fel tudnánk sorolni, akit az emberi fantázia teremtett. Gondoljunk csak a népi hiedelmekben elterjedt zsákos emberre, aki a szóbeszéd szerint elrabolja a gyerekeket, vagy a hírhedt bagolyra, akinek becsületes nevét nem vethetjük papírra. A sort még folytathatnánk a mumussal, a krampusszal és más fantázialényekkel, de a fentiek említése már önmagában bizonyítja, hogy az élénk fantázia az internetkorszak előtt is a félelemkeltés eszköze lehetett.
Hogyan terjednek el a városi legendák?
Alapvetően hajlamosabbak vagyunk hinni azokban a rémtörténetekben, amelyek valóságosnak tűnnek, de tisztázatlanok a körülményeik, mint azokban, amelyek földöntúli erőknek tulajdonítják a történteket, vagy azonnal magyarázatot kínálnak azokra.
Például félelmetesebbnek gondoljuk azt, ha valaki nyomtalanul eltűnik az erdőben egy éjszakai táborozás alatt, mint ha azt hallanánk, hogy egy táborozót elraboltak az idegenek. Ijesztőbbnek hat az is, ha úgy érezzük, az eset velünk is megtörténhet.
Az amerikai Pew Research Center 2016-os felmérésében a megkérdezettek 23 százaléka vallotta, hogy már megosztott valótlan híreket másokkal, közülük 14 százalék pedig már akkor tisztában volt azzal, hogy a hír nem valódi, amikor továbbküldte. Általában azok a hírek kapnak nagyobb figyelmet, amelyeknek magas az újdonságértéke, és intenzív érzelmeket váltanak ki. Az emberek alapjában véve szeretnek nagy jelentőségű híreket megosztani társaikkal azért, hogy fontos, érdekes személyeknek tűnjenek, s így a figyelem középpontjába kerüljenek. Ennek a természetes igénynek azonban az az ára, hogy eseménytelenebb napokon álhírek is szárnyra kapnak. Stefan Stieglitz és Linh Dang-Xuan 165 ezer tweetet elemzett ki, és azt találták, hogy az érzelmi töltéssel rendelkező üzeneteket többen és hamarabb retweetelték, mint az érzelmileg semleges üzeneteket. Nem hiába, hogy az álhírek és városi legendák szalagcímei gyakran túlzóak. Ezeket könnyű felismerni, hiszen erős kifejezéseket használnak, azt sugallják, hogy megállapításuk kétségbevonhatatlan, és nagy jelentőségűnek mutatják be a felismerést. Ennek nemcsak a figyelemkeltés a célja, hanem a profittermelés is, hiszen a cikkekre kattintással vagy a videók megtekintésével a készítők gyakran pénzt keresnek (clickbait). Így nem meglepő, hogy a profitmaximalizálásra törekvés eszközét a nagy érzelmi töltésű üzenetek közvetítésében látják, még ha azok valótlanok vagy félelemkeltők is. Éppen ezért a Momo-jelenség kapcsán a YouTube tett annak érdekében, hogy ne válhasson üzleti fogás a félelemkeltésből: még a nagy nézettséget vonzó videókat is törölte, ha azok nem megelőző vagy tájékoztató céllal készültek.
Újabb kutatások szerint kognitív képességeink (pl. észlelés, figyelem, emlékezet) meghatározó szerepet töltenek be abban, hogy mihez kezdünk a megszerzett információkkal. Ana Lucía Schmidt és munkatársai hat éven át 376 millió Facebook-felhasználó tevékenységét követték, és arra az eredményre jutottak, hogy a többség csupán néhány Facebook-oldalon olvas híreket, ami arra utal, hogy meglehetősen szűk körből szerez információkat.
A szelektív információszerzés növeli annak esélyét, hogy kizárólag egy-egy sajátos nézetű csoport híreit olvasva értesüljön a nagyvilág eseményeiről.
Egy 2017-es kutatás szerint a nézőpontváltás képessége is meghatározó ebben a folyamatban. Jonas De Keersmaecker és Arne Roets belga kutatók eredményei ugyanis azt mutatják, hogy egyesek képesek hamar megváltoztatni a véleményüket az új információk függvényében, míg mások nehezebben váltanak, és akkor is ragaszkodnak kialakult véleményükhöz egy hír kapcsán, ha azt már egyértelműen megcáfolták. Így fordulhat elő, hogy a városi legendák abban az esetben is tovább élnek, ha leleplezték a csalást.
A nézőpontváltás képességéhez szorosan kapcsolódik az emlékezet. Kutatások szerint egyesek nehezebben tudják elfelejteni azokat az információkat, amelyekről később kiderül, hogy nem is fontosak. Az életkor előrehaladtával ráadásul csökken emlékezetünk önjavító képessége. Ezzel magyarázható, hogy az idősebbek könnyebben megtéveszthetők álhírekkel.
Végül érdemes megemlíteni "az igazság illúziója" néven ismert jelenséget, amelynek lényege, hogy hajlamosabbak vagyunk igaznak hinni valamit, amiről korábban már olvastunk. Ennek hátterében az áll, hogy az ismétlés felgyorsítja az információfeldolgozási folyamatot, ezáltal arra a következtetésre juthatunk, hogy azok az információk, amelyekkel már találkoztunk, igazak lehetnek.
Láthatjuk tehát, hogy a rémtörténetek és a városi legendák elterjedésének hátterében komplex folyamatok zajlanak. Az ördögi körből pedig csak úgy tudunk kilépni, ha tudatosítjuk magunkban az ismeretlentől való félelmünket, kontroll alatt tartjuk, majd racionálisan mérlegeljük, hogy kinek segítünk azzal, ha megerősítjük a híreszteléseket: magunknak és családunknak azáltal, hogy elkerüljük a bajt, vagy a nyerészkedőknek, hogy minél több figyelmet kapjanak, hasznot húzva a félelmünkből?
A cikket Zsila Ágnes pszichológus, író és az ELTE Pszichológiai Doktori Iskolájának PhD-hallgatója írta, aki Prof. Demetrovics Zsolt kutatócsoportjának aktív résztvevőjeként a videojátékok és az internethasználat pszichológiai vonatkozásait vizsgálja.
Az Extra Life a GameStar társadalmi felelősségvállalásként indított rovata, célja az, hogy a fiataloknak és a szülőknek szakemberekkel közösen segítsünk, beszéljünk olyan kérdésekről, amik éppen téged is érinthetnek.
