Talán a neveltetés és a berögződött társadalmi normák teszik, hogy az emberek zavarba jönnek attól, ha egy fogyatékkal élő, megváltozott képességű társukkal találkoznak. Ez amolyan tabu, próbálunk nem odanézni, úgy tenni, mintha szégyenteljes dolog lenne észrevenni, hogy nem vagyunk ugyanolyanok. Márpedig Fekete Ádám színész, rendező, drámaíró pont azt bizonyítja be, hogy a különbségek teszik színessé az életet, és nem gáz nevetni magunkon, egymáson, ha közben észrevesszük az embert, aki látszólag lehet a körülmények rabja, de sokkal magasabbra emelkedik mindeközben.
A kissé pátoszos bevezető nem alaptalan, ha ismeritek az oxigénhiánnyal született Fekete Ádám munkásságát (ha másból nem, talán Till Attila Tiszta szívvel című filmjéből), akkor tudjátok, hogy elképesztő tehetségű, sokoldalú művészt tisztelhetünk benne, a fővárosi kísérleti színházcsinálás egyik nagy neve. Most éppen egy A Tajgetosz Show (már a név is sokat mondó) című YouTube csatornát köszönhetjük neki, valamint a Végh Zsolt és Egger Géza által megálmodott InFullAnswers produkció csapatának (akik a szinte zavarbaejtően tökéletes Anzselika Habpatront is megalkották).
A vlogger-paródia lényegét nem kell magyarázni talán bizonyos IQ felett senkinek egyik csatorna esetében sem, de Fekete Ádám emelett nagyon fontos témát feszeget: társadalmi szemléletformáló szerepkörben lép elő, amolyan hasznos influenszer. Persze nyilván furcsa először azt nézni, hogy valaki rángatózó kezeivel képtelen kinyitni egy iPhone dobozt, és zsigerből jön a szekunder szégyen, majd szépen lassan nyílik ki az új perspektíva: itt csak mi vagyunk zavarban, akiknek a tökéletlenség látványa kínos... de miért is? Miben is vagyunk mi jobbak? Ki tudjuk nyitni a dobozt? És tudnánk ennyire viccesen?
Ádám maga így vall a videók kapcsán:
"Szerintem sokkal könnyebb lenne az életünk, ha a nehézségeinket, amikről még beszélni sem merünk, egyszerűen csak ki tudnák nevetni. Mi akadálya? Én magamat kigúnyolom, ha kell - és néha kell!"
Akkor talán már ehhez nem is kell hozzátenni semmit. Csak remélni merem, hogy az üzenet célba is ér, és végre sajnálkozás, szégyenérzet vagy félelem nélkül lehet beszélni arról, hogy mennyire mások vagyunk és mégis hasonlóak.
