Lezárásához érkezett háromrészes cikksorozatunk, amelyben beszámolunk nektek a tavaly tavasszal végzett kutatásunk eredményeiről. Nagyon sokan válaszoltak a koronavírus első hullámában közzétett kérdőívünkre, húszezernél is többen kezdték el kitölteni, s bár nem fejezte be mindenki, így is majdnem tizenötezer játékos adataival tudtunk számolni. Nagyon köszönjük mindazok idejét, akik válaszaikkal segítették a munkánkat.
Ahogy az előző cikkekből kiderült, korábbi kutatásokon alapuló átfogó motivációs kérdéssorunk hat nagy motivációs dimenzióra szűkíthető le.
- A cikksorozat első részében azt boncolgattuk, hogy az említett hat motiváció hogyan tér el nem, kor, játékkal töltött idő és különböző játékműfajok tekintetében.
- A második részben a különböző személyiségvonások (élménykeresés, versengés, társaságkedvelés) és az élettel való elégedettség motivációkkal kapcsolatos összefüggéseit vizsgáltuk.
- Végül ebben a cikkünkben a játékok használatának problémás jellegével foglalkozunk; megnézzük, hogy hogyan alakulnak a motivációk az önértékelés, a depressziós tünetek és a függőség szempontjából, és azt is, hogy milyen segítséget nyújthat a motivációk ismerete abban, hogy megelőzzük a problémás használat kialakulását.
Egészséges használat vs. függőség
A videójátékok napjaink legnépszerűbb szabadidős tevékenységei közé tartoznak, és egyre több korosztály élvezi őket. Sajnos ahogy két-három évtizeddel korábban a televízió, úgy manapság a játékok kapcsán érzékelhető komoly pánikhangulat azok körében, akik idegenkednek ettől a világtól, és erre a média is jócskán ráerősít.
Az egyik legnagyobb aggodalom a játékok erőszakosságát, valamint az általuk kiváltott függőséget övezi. A köztudatban a függőség jellemzően olyan tevékenységként él, amit szenvedéllyel végzünk, és/vagy amire egyáltalán nem sajnáljuk az időt. Létezik például a "csokifüggő", a "zenefüggő" vagy a "focifüggő" kifejezés, és a játékokkal, sőt az internettel vagy a közösségi médiával összefüggésben is gyakran használjuk ezt a kifejezést, többnyire olyan személyekre, akik sokat játszanak, chatelnek, vagy állandóan a telefonjukat babrálják.
A szó szakmai jelentése ezzel szemben egészen más. 2019-ben az Egészségügyi Világszervezet (WHO) hivatalos betegséggé nyilvánította a játékfüggőséget, játékhasználati zavar néven. Olyan tartósan (legalább egy éven át) fennálló állapotot tekintenek betegségnek, amelynek során a játékos elveszíti a kontrollt a tevékenység felett, az minden mást kiszorít az életéből (elhanyagolja saját magát, a kapcsolatait, korábbi hobbijait, a munkáját/tanulmányait), és annak ellenére is folytatja a játékot, hogy tudatában van: az rossz hatással van az életére.
Vagyis a játékos életminősége súlyosan és tartósan romlik.
A motivációk mint a probléma jelzői
A függőség kialakulása mindig egy hosszabb folyamat eredménye, nem egyik napról a másikra történik. Ezért fontos, hogy odafigyeljünk az intő jelekre, az olyan tünetekre, amelyek előrejelezhetik, hogy probléma van kialakulóban. Egyre több kutatás mutat rá arra, hogy a motivációk szoros kapcsolatban állnak azzal, hogy valaki egészségesen vagy problémás módon játszik.
A kutatási eredmények megoszlanak abban a tekintetben, hogy a teljesítményhez, versengéshez köthető motivációk kapcsolatban állnak-e a függőséggel, és annak kapcsán is, hogy a társas motivációk növelhetik-e a kockázatot, de egységesek abban a tekintetben, hogy az úgynevezett "eszképizmus" motiváció közepes erősségű kapcsolatban áll a problémás használattal.
Az eszképizmus menekülést jelent, és arra vonatkozik, amikor valaki azért játszik, hogy megfeledkezzen a gondjairól, nehézségeiről, elterelje a figyelmét.Ez a motiváció közvetlen kapcsolatban áll a problémás használattal, és közvetítőszerepet is betölt a különböző pszichés tünetek (pl. depresszió, szorongás) és a problémás használat között.
Valószínűsíthető, hogy a depressziós tüneteket érző és/vagy szorongó játékosok hajlamosabbak arra, hogy figyelemelterelésként, menekülésként játszanak, és ez hosszabb távon a problémáik sokasodásához vagy akár függőség kialakulásához vezethet.
Ez természetesen nem minden esetben van így, és alapvetően nincs gond azzal, ha egy kis időre el akarjuk terelni a figyelmünket a mindennapi gondokról, kiengednénk a gőzt és feltöltődnénk. A probléma általában olyankor jelentkezik, amikor a játék válik a fő megküzdési móddá, magyarán a játékos minden nehézségét és gondját játszással próbálja "orvosolni".
Ilyenkor ugyanis nem történik más, mint a probléma szőnyeg alá söprése, és a struccpolitikához hasonlóan ez sem hoz megoldást, hanem épp ellenkezőleg, a nehézségek fenntartását és halmozódását eredményezi.
Kutatási eredményeink
Saját kutatásunkban (lásd az alábbi ábrákat) azok, akik depressziós tünetekről számoltak be, a Menekülés/Belemerülés/Feszültséglevezetés, valamint a Megszokás/Unalom motivációkon értek el látványosan magasabb pontszámot.
Az előbbi a mi esetünkben is elsősorban az említett eszképizmus motivációt takarja, utóbbi pedig egy olyan állapotot, amikor a játékos nem igazán tudja, hogy miért játszik, elvesztette korábbi motivációit, inkább csak a megszokás és az unalom hajtja. Ez utóbbi eredmény is összhangban van a várttal, mivel a depressziós állapotot önmagában is egyfajta általános motiválatlanság jellemzi. Hasonló mintázat rajzolódik ki az önértékelésnél is, különbségek csak a Menekülés/Belemerülés/Feszültséglevezetés, valamint a Megszokás/Unalom motivációkat szemlélve mutatkoznak, de sokkal kisebb mértékűek, mint a depressziós tünetek esetén.
Azok, akik alacsonyabb önértékeléssel rendelkeznek, hajlamosabbak arra, hogy menekülésként használják a játékokat, illetve arra, hogy megszokásból, unalomból játszanak. Ennek az lehet a magyarázata, hogy az alacsonyabb önértékelésű emberek kevésbé érezhetik úgy, hogy képesek megoldást találni a problémáikra, és inkább a játékba menekülnek.
Ha a függőség kockázata alapján osztjuk kétfelé a játékosokat, azt láthatjuk, hogy a kockázati csoport tagjai minden téren motiváltabbak.
Mivel kérdőíves módszerekkel nem lehet orvosi diagnózist felállítani, valószínűsíthető, hogy a kockázati csoport tagjai elsősorban nem a súlyos stádiumban lévő függő betegek (bár valószínűleg közülük is vannak páran a mintánkban), hanem olyan, sokat játszó játékosok, akik motiváltabbak az átlagnál, és akiknél az intenzív játéktevékenység miatt már előfordulhatnak problémák is (pl. elhanyagolnak más tevékenységeket), amit az sugall, hogy a leglátványosabb különbség az ő esetükben is a Menekülés/Belemerülés/Feszültséglevezetés motivációnál látható.
Tippek a problémás használat megelőzésére
A problémás játék, avagy súlyosabb esetekben a játékfüggőség megelőzésében a legfontosabb, amit tehetünk, a kellő tudatosság és az önmonitorozás (viselkedésünk megfigyelése). Ehhez hasznunkra lehet, ha követjük, mennyi időt fordítunk játékra, mikor és milyen körülmények között játszunk. Számos játék nyilvántartja a vele töltött időt, ha pedig okostelefonon játszunk, ott a digitális jóllétalkalmazások segíthetnek ebben.
Az előzőekhez köthetően nagyon fontos továbbá azt is megfigyelni, hogy milyen okokból játszunk, mi motivál bennünket. A másokkal való közös játék vagy a versengés, esetleg a fejlődés mozgat igazán, vagy a figyelmünket akarjuk a játék révén elterelni valamilyen kellemetlenségről, netán nem is tudjuk igazán, miért játszunk, csak megszokásból kapcsoljuk be az eszközt? Azt is érdemes megvizsgálni, hogy általában milyen érzésekkel ülünk le játszani, és milyen érzésekkel állunk fel.
Ha feszülten ülünk le, és feszültek vagyunk a játékot követően is, belső kényszert érzünk, hogy játsszunk, és sehogy sem tudunk megnyugodni, akkor lehet, hogy nem a játék a legjobb módszer a negatív érzelmeink csillapítására.
Ilyenkor érdemes barátainkkal, szeretteinkkel beszélgetni azokról a dolgokról, amelyek nyomasztanak, súlyosabb esetekben pedig szakember segítségét kérni.
Szintén rendkívül fontos, hogy számos különböző örömszerző szabadidős tevékenységet űzzünk, az érdeklődésünk minél tágabb legyen, és fordítsunk is időt többféle hobbira. Tervezzük előre a napjainkat, heteinket, és törekedjünk sokszínűségre, valamint arra, hogy vérmérsékletünkhöz és lehetőségeinkhez mérten társasági programokon is vegyünk részt.
Ha gyermekeink játékát próbáljuk szabályozni, vonjuk be őket is a tervezésbe, beszéljük meg velük, hogy miért fontos a különböző tevékenységek közötti egyensúly, mikor, mennyit és kivel játszhatnak, hallgassuk meg az ő igényeiket is, és ha sikerült megállapodni valamiben, legyünk következetesek. Ha rendszeresen változtatjuk a szabályokat, nem várhatjuk, hogy a gyerekek/kamaszok komolyan vegyék azokat.
Amikor a játékülés végét határozzuk meg, vegyük figyelembe az adott játék természetét. Ha meccsek követik egymást, ne időtartamban (mondjuk egy órában) szabjuk meg a kilépés pillanatát, mert az majdnem biztos, hogy egy meccs kellős közepén telik le. Ilyenkor legyünk rugalmasak, és szabjuk meg inkább inkább a meccsek/körök számát (akár engedélyezzünk még két-három kört).
Szintén nagyon fontos és nem szabad alábecsülni a szülői példamutatás erejét.
A gyerekek mindig azt teszik, amit a szüleiktől/felnőttektől látnak, és nem azt, amit azok mondanak nekik. Ezért fontos, hogy ha azt várjuk, hogy mások tartsák be az általunk hozott szabályokat vagy kövessék a tanácsainkat, akkor mindenekelőtt a saját viselkedésünket (pl. játék, eszközhasználat) kell kritikusan megvizsgálnunk, és amennyiben az nincs összhangban azzal, amit mások számára helyesnek tartunk, akkor első körben azokon változtassunk.
Ha például hozunk egy olyan szabályt, hogy a közös családi étkezések során vagy a lefekvés előtti fél órában nem használhatjuk az eszközeinket, akkor az a család minden tagjára egyaránt legyen érvényes, és a felnőttek se vonhassák ki magukat alóla.
És végezetül, ha úgy érezzük, hogy a játékok és/vagy más online tevékenységek használata problémássá kezd válni, vagy már azzá is vált - akár rólunk van szó, vagy valamelyik hozzátartozónkról -, forduljunk bizalommal pszichológushoz, szakszolgálathoz, nevelési tanácsadóhoz szakmai segítségért.
Minél korábban vesszük ezeket igénybe, annál könnyebben lehet enyhíteni a kialakult helyzeten és nehézségeken.
