Sokak szerint a Devil May Cry sorozat minden idők egyik legjobb akcióeposza. Ezt az állítást sem megerősíteni, sem megcáfolni nincs szándékunkban. Tény, hogy a legutóbbi rész a legtöbb keményvonalas rajongónál kiverte a biztosítékot, az „emós” Dante kicsit sok volt egyeseknek, de aki képes volt felülemelkedni a körítés furcsaságain, az minőségi szórakozást kapott a pénzéért. És ki tudja, a végére talán azt a fiatal csikót is a szívébe zárta, aki még kereste a helyét a világban. Mi PlayStation 3 konzolon teszteltük le két évvel ezelőtt, és bár igazán kedveltük harcrendszerét, nekünk is nehezünkre esett azonosulni a főszereplővel.
Szokás szerint
Dicséretes trend lett mostanában, hogy a régi nagy sikercímeket az új konzolokra is kihozzák némi ráncfelvarrással. Érthető volt a kiadó részéről, hogy a legutolsó részt újították fel, de ettől függetlenül mi szeretnénk a sorozat korábbi részeit is megnézni nagy felbontásban és 60 képkockával másodpercenként (a Devil May Cry 4: Special Edition is jön nemsokára). Ez a felújítás legfontosabb eleme, de a Definitive Edition tartalmazza még az összes eddig megjelent DLC-t (Vergil’s Downfall, The Bloody Palace), illetve bekerült két új nehézségi fokozat is, amiket minden pálya előtt ki-, illetve bekapcsolhatunk.
A Hardcore módban értelemszerűen erősebbek lesznek az ellenfelek, míg a Turbo beállításnak köszönhetően mintegy húsz százalékkal felgyorsul a játék. A rajongók kérésére került be a kézi vezérléssel történő célbefogás, ez nagyon hasznos lehet olyan csatákban, amelyekben sok ellenféllel küzdünk egyszerre, és ki szeretnénk jelölni a ránk nézve legveszélyesebb lényt. Ennél több újításra azonban ne nagyon számítsunk (na jó, feloldhatunk majd néhány új skint); olyannyira változatlanul hagyták a pályákat, hogy ugyanazokkal az ugrálásokkal gyűlt meg a bajom, mint két évvel ezelőtt.
Nem a szépségéért szeretjük
Nem kertelek, kimondom: nem ezzel a játékkal fogom ingadozó ismerőseimet meggyőzni arról, hogy itt az ideje átállni next-gen konzolra, mivel ott annyival jobb a látvány. Nem az, nagyon nem. Mi már két évvel ezelőtt sem ájultunk el a vizuális kivitelezéstől (ezalatt pusztán a dolog technikai oldalát értem, mert esztétikai szempontból rendben volt a játék), most meg egyenesen szívbemarkoló a látvány, főként akkor, ha a közelmúltban megjelent játékokkal hasonlítjuk össze. Az akciórész viszont még mindig szuper, és a sebesség valami elképesztő, így már kicsit hihetőbb, hogy valaki majd egy percig képes a levegőben kaszabolni a démoni erőket.
Az alapjáték és a Vergil’s Downfall már az első elindítás után játszható, viszont a The Bloody Palace módhoz végig kell verekednünk magunkat az alapjátékon. A 101 szintes challenge pályán mindenki megmutathatja, hogy milyen mértékben sikerült elsajátítania a DmC harcrendszerét; a neten láttam nagyon komoly videókat arról, hogyan is kell ezt profi szinten űzni.
A Definitive Edition ideális választás azon játékosoknak, akik lemaradtak valamilyen oknál fogva 2013 elején az eredeti kiadásról. Mindössze 40 dollárt (kb. 9000 forint) kérnek el érte, ami még barátinak is mondható, főként annak tükrében, hogy tavaly ősszel a saját szememmel láttam: 21 ezer forintot kértek el egy digitális kódért az egyik nagy kiadó online boltjában. A játék nem próbál meg másnak látszani, mint ami, a rebootot felfoghatjuk a nagy előd előtti főhajtásként, de van ez az egész játékot átható gunyorosság, ami miatt egy percig sem tudjuk komolyan venni az amúgy meglehetősen tragikus elemekkel teletűzdelt történetet. Szerencsére nem is kell.
