Azon kedves olvasók kedvéért, akik csak most kapcsoltak ide (pontosabban nem olvasták a Dark Souls II: Lost Crowns trilógia első részéről szóló cikkünket), elmondanánk, hogy a Crown of the Old Iron King a Dark Souls II második DLC-je. És persze mindaz, ami ezzel jár: új helyszín, új szörnyek, új tárgyak… magyarán ebből is, abból is egy kicsi, még több Dark Souls II, aminél többre egy rajongó talán nem is vágyhat. Az első elveszett korona története nem volt rossz, a másodikban ugyanazt kapjuk pepitában – mégis, a Crown of the Old Iron King teljesen más élményt ad. Olyannyira elüt az alapjátéktól (vagy épp kiegészíti azt), hogy kimondhatjuk bátran: valami ilyesmit várnánk minden DLC-től. (Mindezek fényében még jobban vártuk a befejező részt, a Crown of the Ivory Kinget, hamarosan annak tesztjét is elolvashatjátok itt, a GSO-n.)
Magassági mámor
Az előző rész klausztrofób hangulatú földalatti araszolását remekül ellenpontozzák azok a jelenetek, amikor immár a világ tetején, beláthatatlan szakadékok fölött, hófödte csúcsokkal a horizonton (gorgeous view ahead!) haladunk előre. De nemcsak itt jön át a magasság érzete, hanem az egyedi, vertikális pályaszerkesztés révén is, elvégre tornyok között kell navigálnunk. Kimondottan izgalmas, ahogy a From Software kísérletezik a klasszikus, lineáris pályaszerkesztés meghaladásával: az előző részben a kapcsolók által folyamatosan fel-le mozgatott pályaelemekkel bűvészkedtek, itt pedig az egymásra épülő „emeletek” kölcsönhatásaival, fel-le bejárásával.
Moneybag (not) required ahead
A From Software ezúttal is megtartotta azt a nagyvonalú húzását, hogy a DLC területeit mindenki számára játszhatóvá tette: akik megvásárolják, azok beidézhetik azokat, akiknek nincs meg – ismét van ugyanis egy „lobbi” rész, ezúttal Iron Keep utolsó tábortüze mögött, és aki oda leteszi a jelét (egészen pontosan a zárt kapu előtti helységben), az a kapun túl jelenik meg. Ezúttal is akad néhány izgalmas mechanizmussal felruházott tárgy, mint például a Bewitched Alonne Sword névre hallgató katana, amely kinézetre inkább nagamaki (látványosan hosszú nyelű szamurájkard), és bár katanaként tartják számon, fura lándzsa-kétkezes kard hibridnek is felfogható. De nem is ettől igazán érdekes, hanem attól, hogy ha két kézbe fogjuk, akkor a hárítás gombjával saját életerőnk rovására kap egy nagyjából fél perces sebzésbuffot. Azért ez menő, nem? És persze tökéletesen illik a Dark Souls hangulathoz.
Kihívás kell? Nem hallom, kihívás kell??
De nem is ez a lényeg, hanem sokkal inkább az, hogy a Crown of the Old Iron Kingbe még azoknak is érdemes belekukkantaniuk, akik imádták a Dark Souls első részét, míg a folytatást már kevésbé (hallod, Flatline?), mert épp az a sokak által hiányolt hangulat jön vissza – főleg a bossharcok során. És ha már itt tartunk, még egy fontos apróság: a két utolsó boss Souls-történelmi szinten is rekord kihívást jelent. Már teljesen magam alatt voltam, de szerencsére utólag kiderült, hogy nem csak én szenvedtem órákon át, mire sikerült győzedelmeskednem. (Persze aki elsőre leveri, nyugodtan megírhatja nekem e-mailben, hogy „NOOB!!4”.)
De sajnos nem csak a bossharcok olyanok, hogy egy vagyonba fog kerülni, míg kibeszélteti velünk a traumát a pszichiáterünk, hanem az előző DLC gankelős triójához vezető útnál is undorítóbb felvezetést sikerült felépíteni egy visszatérő, régi kedves ismerőshöz, Smelter Demonhoz. Az alap mobok nem vészesek, de van néhány hely, ahol az ember tényleg tépi a haját. De hát… „Az élet nem habostorta, Pelikán.” – mondaná híres névrokonom.
